Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Okakura Kakudzó: A tea egyetemes diadala

2018.02.20
A tea eredetileg orvosság gyanánt szolgált, ám az idők során kedvelt frissítő itallá vált szerte a világon. A VIII. századi Kínában bevonult a költészet világába is, mint a vendéglátás kifino­mult módja. Japán a XV. században az esztéticizmus rangjára emelte a teázást, melynek kul­tusza a szépséget bálványozza a mindennapi élet alantas viszonyai közepette. A puritaniz­musnak és a harmóniának, a kölcsönös jóakarat szellemének, valamint a társadalmi rend romantikus felfogásának hitvallása. Célja valójában a Tökéletlen, hiszen a lehetséges harmó­nia megteremtésére törekszik egy lehetetlen közegben, amit életnek hívunk.
A tea filozófiája nem pusztán esztéticizmus, a szó hétköznapi értelmében, mivel az etikával és a vallással egyetemben híven tükrözi az emberről és a természetről alkotott világképünket. Egyrészt egészségmegóvás, mert tisztaságra nevel; másrészt takarékosság, ugyanis a bonyolult és drága dolgok helyett az egyszerűségben lel örömöt; harmadsorban erkölcsi geometria, amely a világegyetem léptékéhez szabja arányérzékünket. A keleti demokrácia ősi szellemét képviseli, hiszen valamennyi követőjét a jó ízlés arisztokratáinak rangjára emeli.
Japán hosszú elszigeteltsége, mely hajlamossá tesz az önvizsgálatra, rendkívül jó táptalajnak bizonyult a teakultusz kialakulásához. Lakáskultúránk és szokásaink, viseletünk és konyha­mű­vé­szetünk, porcelán- és lakktárgyaink, festményeink, irodalmunk maga, mind-mind tükrözik hatásait. Aki meg kívánja érteni a japán kultúrát, nem hagyhatja figyelmen kívül a teakultuszt, amely az előkelő szalonok légkörét éppen úgy áthatja, mint az egyszerű emberek szerény lakhelyeit. Földműveseink elsajátították a virágkötészet fortélyait, s még a leg­ala­cso­nyabb sorsú munkások is tisztelettel köszöntik a sziklákat és a vizeket. Ha valaki érzéketlen az emberi dráma tragikomikus vonatkozásai iránt, a köznyelv szerint „hiányzik belőle tea”. A szenvedélyes esztétára pedig, aki - függetlenül a földi élet tragédiáitól - önfeledten veti magát a felszabadult érzelmek hullámverésébe, azt a bélyeget ragasztjuk, hogy „túl sok benne a tea”.
Az idegen joggal kérdezhetné, minek e nagy felhajtás - látszólag - semmiért. - Vihar egy teáscsészében! - tehetné hozzá csúfondárosan. Ám ha meggondoljuk, mily sekély az emberi öröm kelyhe, mily hamar színültig telik könnyel, s mily gyorsan ürítjük fenékig a végtelen iránti olthatatlan szomjunk csillapítására, felesleges amiatt pironkodnunk, hogy túl sokat sürgünk-forgunk a teáscsésze körül. Az emberiség cselekedett már rosszabbat is. Bacchus oltárán sohasem fukarkodtunk az áldozatokkal; s nem átallottuk még Mars vérrel bemocskolt képmását se átlényegíteni. Miért ne szentelnénk hát magunkat a kamélia istennőjének, s találnánk vigaszt az oltárából fakadó meleg együttérzésben? A csontszínű porcelánedényben aranyló folyékony borostyán harmóniájában Konfuciusz édes derűjét, Lao-ce pikáns ízét, és Sákjamuni éteri aromáját egyaránt meglelheti a beavatott.
Aki képtelen felismerni magában a nagy dolgok kicsiny voltát, hajlamos átsiklani a másokban rejtező kicsiny dolgok nagyszerűsége felett. Az önelégült nyugati átlagpolgár szemében a teaszertartás nem egyéb, mint a Kelet világát jelentő ezeregy furcsa szokás újabb példája. Japánt barbár országnak tartották, amíg népünk a béke szelíd művészetét pártolta, s csak azóta tekintik civilizáltnak, hogy tömegmészárlásba fogott a mandzsúriai csatamezőkön. Sok szó esik manapság a nagyvilágban a szamurájok törvényeiről - a halál művészetéről, melynek hatására harcosaink ujjongó örömöt lelnek az önfeláldozásban -, azonban elsikkad a figyelem a teakultusz fölött, melyben életművészetünk testesül meg. Örömest maradnánk barbárok, ha a civilizáció a háború fertelmes dicsőségéből táplálkozna, s várnánk türelmesen, míg a fehér ember kellő tiszteletre nem ébred kultúránk és eszményeink iránt.
Mikor érti meg - vagy legalább próbálja megérteni - végre a Nyugat a Keletet? Mi, ázsiaiak, gyakran ütközünk a tények és téveszmék körénk szőtt furcsa hálójába. A közhiedelem szerint lótusz illaton, ha nem egyenesen egéren és csótányon élünk! Vagy öncélú fanatizmusról, vagy alantas erotizmusról szól a fáma. India szellemiségét tudatlanságnak, Kína józan eszméit botorságnak, Japán hazafiságát pedig a fatalizmus szüleményének bélyegzik. Állítólag azért tűrjük jól a fájdalmat és a sebeket, mert „fásult” az idegrendszerünk!
Miért is ne mulatna a nyugati félteke rajtunk? Ázsia készséggel viszonozza a tréfát! Bizonyára még nagyobb lenne az általános derültség, ha a fehér ember tudná, mi mindent képzeltünk és írtunk mi, japánok, őróla! A távoli népek idealizálásáról, öntudatlan csodavárásról, valamint az újjal és ismeretlennel szembeni passzív ellenállásról árulkodik világnézetünk. Olyan erényekkel ruháztuk fel nyugati embertársainkat, melyek túlságosan rafináltak ahhoz, hogy irigyeljük, s az ellenük vádul felhozott büntettek túlságosan látványosak ahhoz, hogy elítéljük. Hajdani írástudóink - a bölcsesség letéteményesei - szerint a fehér ember bozontos farkat visel ruhája mélyén, és újszülött csecsemők húsából készült pástétomot fogyaszt! És, ami még rosszabb: nincs nála képmutatóbb szerzet a földön: mást prédikál, mint amit cselekszik.
A mi oldalunkon gyorsan apadnak a tévhiedelmek. A kereskedelem térhódítása rákénysze­rítette a keleti kikötők népét az európai nyelvek elsajátítására. Tömegével vonulnak ázsiai ifjak nyugati egyetemekre, hogy éljenek a modern oktatás vívmányaival. Tekintetünk nem képes az idegen kultúra mélyére hatolni, de legalább készen állunk a tanulásra. Egyik-másik honfitársam azonban túl messzire megy a nyugati szokások és illemszabályok elsajátításában, gondolván, hogy a keményített gallér és a cilinder hordozzák a civilizációt. Bármennyire fellengzős és szánalmas is az efféle modorosság, jól bizonyítja hajlandóságunkat, hogy térden csúszva közeledjünk a Nyugathoz. Ám az ottani szemlélet nem kedvez a Kelet megértésének. A keresztény misszionárius célja az eszmék terjesztése, nem pedig a befogadás. A nagyvilág ismeretei rólunk mérhetetlenül gazdag irodalmunk silány fordításain, illetőleg a hazánkban járt népek megbízhatatlan anekdotáin alapulnak. Ritkán fordul elő, hogy egy Lafcadio Hearn, vagy a The Web of Indian Life[1] szerzőjének lovagias tolla a japán ember világnézetének fáklyájával világítsa meg a keleti sötétséget.
Talán tudatlanságomról árulkodik, hogy nyíltan szólok a tea kultuszáról. Eszmeiségének lényege, az illemtudás megköveteli, hogy azt mondjuk, amit várnak tőlünk, és ne többet. Ám ezúttal senki se várja, hogy a teakultusz avatott híveként viselkedjem. Annyi kárt okozott már eddig is a kölcsönös félreértés az új- és az óvilág között, hogy szükségtelen mentegetőznünk, ha hozzá kívánunk járulni egy darabkával a megegyezéshez. A XX. század elejét megkímél­hették volna egy véres háború kegyetlen élményétől, ha Oroszország hajlandó odáig süllyedni, hogy megismerje Japánt. Mily szörnyű következményekkel jár az emberiség számára mind a mai napig a Kelet égető gondjainak semmibevétele! Az európai imperializmus, mely nem átall abszurd segélykiáltást hallatni a „sárga veszedelem” láttán, elfelejti, hogy egy napon Ázsia is ráeszmélhet a „fehér fenyegetés” rideg valóságára. A nyugati ember szemében nevetséges lehet a „túl sok tea” bennünk, ám nem vélhetjük-e joggal, hogy belőle pedig kifejezetten „hiányzik a tea”?
 
Kép forrása
 
Vessünk hát véget a földrészek közhelyekkel való dobálózásának, okulva egy-egy félteke felé­nek kölcsönös meghódítása árán szerzett keserves tapasztalatainkból. Más-más úton járunk, ám miért ne egészíthetnénk ki egymást? A nyugati világ békéjével fizetett a hódításokért; az általunk teremtett harmónia pedig gyengének bizonyult az agresszióval szemben. Hiszik vagy sem: bizonyos szempontból azért a Kelet jobban áll a Nyugatnál!
Bármily furcsán hangozzék is, az emberiségnek mindmáig csak a teaivásban sikerült közösségre jutnia. Ez az egyetlen ázsiai szertartás, amely egyetemes megbecsülésre tett szert. A fehér ember gúnyolódik vallásunkon és erkölcsiségünkön, de habozás nélkül átvette tőlünk a barna nedűt. Az ötórai tea a nyugati társadalom fontos eseményévé vált. A tálcák és a csészealjak halk zörejéből, a háziasszony ruhájának suhogásából, valamint a tejszín és a cukor körül zajló kérdezz-felelek társasjátékból nyilvánvaló, hogy a teakultusz gyökeret vert szerte a világon. A kétes főzet képében reá váró sors előtt fejet hajtó vendég bölcs megadása hirdeti, hogy ez egyszer a Kelet szelleme diadalmaskodott.
Az európai irodalomban állítólag egy arab utazó tette a legelső utalást a teára. Eszerint Kantonban, a 879. esztendőt követően a só és a tea volt a legfőbb jövedéki forrás. 1285-ben Marco Polo feljegyezte, hogy egy kínai pénzügyminisztert azért mozdítottak el helyéről, mert önkényesen felemelte a teára kivetett vámokat. A nagy felfedezések korában az európai népek kezdték mind jobban megismerni a Távol-Keletet. A XIV. század végén a hollandok azzal a hírrel tértek haza, hogy Keleten pompás italt főznek egy cserje leveléből. Más utazók, mint Giovanni Batista Ramusio (1559), L. Almeida (1576), Maffeno (1588) és Taxeira (1610) szintén említést tesznek a teáról. Még ez utóbbi évben a Holland Kelet-Indiai Társaság hajóival megérkezik Európába az első szállítmány tea. 1636-ban már isszák Franciaországban, és 1638-ban eljut Oroszországba is. Anglia 1650-ben ismerkedik meg a teával, s így méltatja: „Pompás kínai ital, melynek fogyasztását minden orvos ajánlja. A kínaiak „tchá”-nak, más népek pedig „tay”-nek illetve „tee”-nek nevezik.”
A világ többi kellemes dolgához hasonlóan a tea elterjedésének ellenzői is akadtak. Eretnek  gondolkodók, köztük Henry Saville (1678), határozottan elutasították a teázást, mint vissza­taszító szokást. Jonas Hanway (Essay on Tea, 1756) egyenesen azt állította, hogy a férfiak elvesztik mind fizikai, mind jellembeli tartásukat, a hölgyek pedig bájukat, ha teát isznak. Kezdetben az ára (ami fontonként tizenöt-tizenhat shillingre rúgott) gátat vetett közfogyasz­tásának, „előkelőségek vendégül látására, királyi hercegek és főnemesek megajándékozására méltó ínyencséggé” téve a teát. Mindezek ellenére bámulatos gyorsan terjedt fogyasztása. A XVIII. század elején a londoni kávéházak lényegében teázóvá alakultak, menedékül szolgálva megannyi bölcs elme számára, mint például Addison és Steele, akik szívesen töltötték az időt egy kanna tea mellett, ami hamarosan közszükségleti cikké, s egyben vámköteles termékké vált. Ezzel összefüggésben rendkívül fontos szerepet játszott az újkori történelemben is. A gyarmati sorban sínylődő Amerika megadta magát az elnyomásnak, amíg az emberi tűrő­ké­pesség gátját át nem szakította a teára kivetett hatalmas vám. Amerika függetlensége a bostoni teadélutántól datálódik, amikor ládaszám dobálták az áruval teli ládákat a kikötő vizébe.
Az ízében rejlő sejtelmes vonzerő ellenállhatatlan és eszményi itallá teszi a teát. Nem is késlekedtek a nyugati humoristák a tea aromájával fűszerezni gondolataikat! A tea nem pimasz, mint a bor, nem gőgös, mint a kávé, és mentes a kakaó negédességétől is.
A Spectator már 1711-ben így ír: „Gondolataimat mindenekelőtt a rendszerető családok figyelmébe ajánlom, ahol nem sajnálnak napi egy órát arra, hogy együtt költsék el teából és pár szelet vajas pirítósból álló reggelijüket. Hőn javaslom hát, hogy saját épülésük érdekében rendeljék meg lapunknak - a teázás eme nélkülözhetetlen kellékének - pontos kézbesítését”. Samuel Johnson úgy ábrázolja magát, mint „megrögzött, szemérmetlen” teaivót, „ki húsz éven át hígította étkezéseit egy bámulatra méltó növényből készült főzettel; ki tea társaságá­ban töltötte az estét, teával enyhítette az éjszaka gyötrelmeit, s teával köszöntötte a reggelt.”
Charles Lamb, aki köztudomásúlag rajongott a teáért, az eszme lényegére tapintott, mikor bevallotta, hogy nem ismer nagyobb örömöt a titokban végrehajtott jócselekedetnél, melyre - úgymond - „véletlenül” derül fény. A teafilozófia ugyanis nem más, mint a szépség burkolt ábrázolása, azért, hogy a közönség maga fedezhesse fel, sejteni engedve csupán, amit félünk nyíltan megmutatni. Ritka képesség a higgadt, mély öniróniára, s ilyen maga a humor - a filozófia mosolya. Ebben az értelemben minden igazi humorista a tea filozófusa, mint például Thackeray és - természetesen - Shakespeare. A dekadencia költői (volt valaha más is a világ, mint dekadens?), a materializmus iránti tiltakozásukban bizonyos mértékig szintén teafilozó­fusok voltak. Talán a tökéletlen iránti naiv sóvárgásunk hiteti el velünk napjaikban, hogy Kelet és Nyugat végre kiegyezhet.
A taoisták szerint az „őskezdet” kezdetén az Anyag és a Szellem halálos viadalra állt ki egymással. Végül a Sárga császár, az ég fia, diadalmaskodott Csu Zsung, a sötétség és a Föld démona felett. A titán haláltusája közben beütötte fejét a Menny boltozatába és darabokra zúzta a Jáde Palota kék kupoláját. A csillagok kihullottak fészkükből, a Hold pedig céltalanul bolyongott az éj tátongó, vad űrjében. A Sárga császár kétségbeesetten kutatta mindenütt, hogy ki tudná összeilleszteni a Mennyországot. Erőfeszítése nem volt hiába. A keleti tengerből kiemelkedett egy királynő, a szarvkoronát és sárkányfarkat viselő isteni Nü-va, kit tündökletes tűzpáncél övezett. Varázsüstjében egybeforrasztotta a töredezett szivárványt és helyreállította a kínai égboltot. Ám a hagyomány szerint elmulasztott befoldozni két apró repedést a kék égen. Így jött létre a szerelem dualizmusa - két lélek bolyong szakadatlan a világűrben, s nem találhatnak nyugalmat, míg egybe nem olvadnak, hogy kiteljesítsék az univerzumot. Mindenki saját maga hivatott újjáépíteni reményei és lelki nyugalma égboltját.
Az újkori ember mennyországát valóban darabokra zúzta a gazdagságért és a hatalomért folyó ciklopszi küzdelem. A világ vakon tapogatózik az önzés és a durvaság sötétjében. A tudás ára a lelkiismeret furdalás; a jótett mozgatórugója a haszonlesés. Kelet és Nyugat, mint háborgó tenger árjába vetett két sárkány, hiába próbálja visszaszerezni az élet ékkövét. Ismét Nü-vára van szükség az irdatlan pusztítás felszámolásához; várjuk a nagy Avatárt. Ám addig is igyunk egy korty teát. Az alkonyi nap fénye felragyog a bambusznádon, a kutak vígan csörgedeznek, s a teáskanna távoli fenyves zúgását idézi. Álmodozzunk a mulandóságról, a dolgok gyönyörű hiábavalósága után sóvárogva.
 
 
Okakura Kakudzó
TEÁSKÖNYV - részlet
Nemes Ágnes fordítása
Terebess Kiadó, Budapest, 2003

 
 
[1] Margaret E. Noble (pseudonyme: Sister Niveduta), William Heinemann Ed., 1904.