Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Legyen meg a Te akaratod!

2012.10.23

 „Legyen meg a Te akaratod!”

Hajnalban ez a gondolat bukkant fel bennem kétségekkel telítve. Szentségtörőnek tűnik, még belegondolni is ennek a szentnek tűnő óhajnak a megkérdőjelezésébe, de mi van, ha egy nagyon mélyre beépült korlát bukkant általa a felszínre?
Az ember létének nagy ajándéka, ami jelen világunkban egyre többször tűnik tehernek, az a szabad akarat. Magunk döntöttünk életfeladatunkról, leszületésünkről a földi létbe, és magunk dönthetünk cselekedeteinkről, gondolatainkról a jelenünkben. Magunk dönthetünk! Hoppá! Itt mintha valami nem működne megfelelően. Amíg el vagyunk foglalva a külsőségekkel, problémákkal, mások dolgaival, ez fel sem tűnik, de...
Földi életünk bizony gyakran ki van téve annak a szemfényvesztésnek (egyik legnagyobb varázsló a média), hogy azt hisszük, szabadon döntünk, de ez nem mindig van így. A másik ravaszabb módszer, hogy önként, saját elhatározásból mondunk le szabad akaratunkról, anélkül, hogy ezt teljességében felfognánk.
Vajon ebben az esetben mi történik? Minden jó lesz, vagy bábokká válunk? Ki fogja végrehajtani vállalt életfeladatunkat? Ki fogja élni helyettünk vállalt életünket, és ki dönt majd helyettünk?
Sok és egyre több megkeseredett ember érzi az életét kilátástalannak és azt, hogy egyre nehezebb jó döntéseket hozni magunk és családunk érdekében, és ez lassan elviselhetetlenné válik. Mily kézenfekvőnek tűnik átadni ezeket a terheket, és vele együtt lepasszolni a felelősséget.
„Legyen meg a te akaratod!”
 
És ha a dolgok mégse fordulnának jobbra, legalább van kit okolni érte. Mi pedig az ártatlan áldozatok vagyunk, hiszen mi hittel adtuk oda az életünket. Aztán szép lassan megkeseredik a szívünk, hitünk meginog, elveszhet, és végül szidni kezdjük azt, akinek földreborulva adtuk át önként szabad akaratunkat. De kinek is adtuk át? Vagy egyáltalán átadható, átruházható az, amit Istentől kaptunk?
Ha nem adható át, mert emberi lényegünk része, akkor gyakorlatilag ledobtuk egy sarokba porosodni, csak nem láttuk, hogy leesett, mert csukva tartottuk a szemeinket áhitatos felajánlásunk közben. A többi lehetőséget nem akarom taglalni, mindenki elgondolkozhat rajta saját maga.
De mindegyik variáció abba az irányba mutat, hogy azt tegyük és azt gondoljuk, amit elvárnak tőlünk, és ennek ne igazán legyünk tudatában.
Ha kinyitjuk a szemünket, látnunk kell, hogy Földünkön nem a Szeretet uralkodik. Talán beugrik általános bibliai ismereteinkből, hogy a gonosz lánca megoldatik, hogy egy ideig uralkodhasson az embereken. Lehetne ez mese, ám lehet jövendölés, ami éppen valóra válik.
De nem kell beleélnünk magunkat mindenféle horrortörténetbe sem, ám vak aki nem látja, hogy valami nagyon nincs rendjén, és ezt valamennyien érezzük, ha odafigyelünk.
Vajon mi történne, ha a nehezedő nyomás hatására azok, akik eddig hittek a Fényben, lemondanának szabad akaratukról abban a hitben, hogy Isten javára teszik.
Képzeljük el az éjszakai Földet az űrből nézve kivilágított városaival. (Képgaléria-Fény) És egymás után kezdenének kialudni a fények. Mi maradna utánuk? Sötétség. És ez csak a fizikai sötétség...
Szabad akaratunkból döntünk, hogy jobbra megyünk, vagy balra, hogy megteszünk-e valamit, vagy sem, jót, vagy rosszat, de ha nincs szabad akaratunk, más fog dönteni helyettünk... amit körülményeknek hívunk?... Vagy ami a körülmények mögött van.
Ha lemondunk róla, önként oltjuk ki magunkban a Fényt, és megadjuk magunkat a körülmények viharának. Rongybabák leszünk, amivel kényére játszhat a vad szél.
Ez a valódi kilátástalanság!
A szabad akarat olyan, mint egy védőpajzs, aminek csak mi ismerjük a zárkódját. Igaz, tiszta szeretettel átitatva áttörhetetlen.
Legyen meg a Te akaratod? Legyen! És legyen meg az én akaratom! Ez nem azt jelenti, hogy bárki az akaratát a másik fölé helyezheti! Ez az akarat nem arról szól, hogy akarom... akarom...
 
Ez az akarat a döntés szabadsága saját magunkról, saját magunkért.
 

 Egy Mindenki

Mindenki Egy

 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Győr

(Jáchym Dorina, 2012.10.29 22:32)

Nekem Petőfi hősies verssorai jutnak eszembe..

"Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet."

Folyton a szabadság zászlai alatt harcoltak a hős katonák. Persze ezt is csak a férfiak (ebbe most ne menjünk bele). Igazából miért harcoltak legtöbbször? Szabadságért? Mondjuk halomra ölték egymást, és jó esetben elvonult az ellenfél. Aztán folytatódott egy másik hódoltság. Amit az egyház, az állam, a társadalom rótt az emberekre. Mert igen, társadalom és egyén, a kettő egységben kell legyen. Csak valahogy, korlátokat látok csak, és nem az egyéni boldogságért kijelölt ösvényeket. Észre kellene venni,és nemcsak néhány embernek,mert sajnos csak a legnagyobb csorda bír a hatalommal. Jobb is lehetne,sokkal jobb a világ, de abban hiszek,hogy akinek már a saját világa fontos,hisz benne, és azt teljességgel meg tudja élni, félig győzött.

Nagyon örülök,hogy van még olyan,mint Te. Jó gondolatok. Indítanak.

Re: Győr

(Kazu, 2012.11.01 11:16)

Jól látod Dorina! Mindenütt korlátok állnak, amiket azonban mi emberek állítottunk. És ezek választanak el minket az áhított szabadságtól. Az ember a duális világot, amelyben élünk, az ellentétek világának fogta-fogja fel, és minden erejével azon igyekszik, hogy az is maradjon. De a dualitás nemcsak ellentétként értelmezhető, hanem Egységként is! Mint pl a fény és az árnyék. A fény az árnyékban, az árnyék a fényben képes testet ölteni. Egymás ellentétei, de világunkban egymás nélkül nem létezhetnek, vagyis ellentétük csak számunkra tűnik annak. És bármerre nézünk, körülöttünk minden tele van ilyen csodákkal, amiket olyan nehezen veszünk észre.
Csupán korlátolt szemléletünkön kellene változtatni és máris egy korláttal kevesebb lenne!

Bpest

(Csillag Patrik, 2012.10.24 19:32)

Hát Kazu, először kicsit meglepődtem, aztán azon agyaltam, honnan jutnak neked eszedbe ezek a gondolatok. Az életben nem törném a fejem ilyen dolgokon, ahogy mondod, eszembe sem jut megkérdőjelezni. Tényleg elképesztő, mennyi minden van a fejünkben, aminek talán nem kéne agyunkat terhelnie, mert szemét, vagy ami rosszabb, hazugság. Lehet valami abban, hogy nincs idő magunkra. Jó az a taichi hasonlat!
Hát, most van min rágódnom egy darabig, de kösz.

Budapest

(Csapó Csaba, 2012.10.23 17:44)

Nagyon sok érdekes kérdést vet fel az írás – és nem tagadom, olvasása közben rengeteg régen olvasott és politikai filozófiából tanult dolog kavarog bennem: a szabadság, mint filozófiai és teológiai probléma, determináció, kormányzat, az állam létrejötte . . . etc. Ezen gondolatok felidézése mellett, ami igazán megragadott a cikkben, az az, hogy felhívja a figyelmet arra, mennyire könnyű leadni a döntés felelősségét avval, hogy egy klisévé merevedett szakrális szövegrészletre hivatkozva sokan azt hiszik, ők megtesznek mindent, s a sorsuk már nem rajtuk múlik.

Azt is kiolvasom a cikkből – amivel maximálisan egyetértek –, hogy a körülményeinket mi magunk alakítjuk, tehát felelősek vagyunk, és nem lehet a „körülményekre” való hivatkozással zombivá válnunk, akiknek minden mindegy, akik elhiszik, helyettük mindent eldöntenek – és ráadásul jól. Jean-Paul Sartre azt mondja, hogy amikor két rossz között kell döntenünk, akkor is döntenünk kell, mert akármelyik rosszat választjuk, még mindig jobb, mintha nem választunk semmit, még mindig jobb, ha vállaljuk a rossz döntés ódiumát.

Magam is hiszek abban, hogy nem szabad bábokká válnunk, akikkel megszavaztatnak bármit, akinek minden mindegy, akikkel elhitetik, csak kollektív akarat van (a diktatúrák ideológiája mindig erre hivatkozik), és az egyéni szabadságot alá kell rendelni a közösségi érdeknek.

A közösséget egyének alkotják . . .

Erről az a tai chi gyakorlat jut eszembe, amikor egy bizonyos mozgássor közben az egyik kéz szimbolizálja az egyént (yin), a másik a közösséget (yang), és bár külön utakon járnak, ugyanoda térnek vissza (az Egységbe). Az írás nekem azt sugallja, hogy a szellemi tudatosság és ébredés közben az ember rájön, az individuum és a közösség nem ellentétei egymásnak, hanem az egyikből jön létre a másik, az egyéni akarat és a közösségi akarat időnként ideig-óráig különböző lehet (akár évtizedekig is – bizonyos történelmi szituációkban), de kozmikus szinten csak Egység van.