Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Megbocsájtás, vagy gyűlölet... ez itt a kérdés!

2013.04.24

Egy kedves barátom levele hozta fel bennem újra a régi kérdést. Miként lehetséges, hogy egyes emberek képesek honfitársaikat odáig juttatni, hogy azokból gyűlölettől forrongó, átkoktól habzó szájú egyén legyen, és miért?

Míg sokszor a butaság, vagy/és a rosszindulat a mozgatórugó, az ő esetében semmiképp. Őt egy intelligens, jóindulatú, békés embernek ismerem. Mégis...

Ő is abba a helyzetbe került, amibe nagyon sokan. Méltatlanul kihasználták,  emberi méltóságát megtaposták, aztán eldobták, mint a szemetet. Kicsoda az, akinek az igazságérzete képes ezt szó nélkül elviselni? És minél fájóbb, minél aljasabb az árulás, annál nagyobb az elkeseredés, ennek arányában pedig érdekes módon növekedni kezd a gyűlölet.

A saját családomban is megtapasztaltam, mi lesz valakiből, ha átadja magát a haragnak. Saját anyám, aki sohasem tudta megbocsátani apámnak a hibákat, gyengeségeket, boldogtalanságot. Való igaz, hogy ezek a hibák(?) máig kihatnak az életünkre, még évekkel apám halála után is, de a múltat nem tudjuk megváltoztatni. Anyámat pedig máig emészti a megkeseredettség belülről, de legfőképpen az, hogy nem tud, nem akar megbocsátani, és ez beteggé tette. Nem a koleszterin betegítette meg, hanem a ragaszkodása a dühéhez és a meggyötört áldozat szerepéhez.

Én magam is belekóstoltam párszor a harag kenyerébe, aztán inkább igyekeztem előle megszökni. Távolból könnyebb elnézőnek lenni, talán még megbocsátani is. Ám mikor újra felbukkan az az illető, az indulatok úgy törnek fel, mintha el sem múltak volna soha, mintha mindig velünk lettek volna. Talán mert így is van. Sosem tettük le őket, mert ragaszkodtunk hozzájuk, mert sosem bocsátottunk meg igazán. Nem tudtunk, vagy nem akartunk? Talán azért, mert megbocsájthatatlanul igazságtalannak éreztük, hogy az ellenünk elkövetett gonoszság büntetlenül marad? Hát igen, ezt a legnehezebb elviselni. És ha nem bünteti meg őket senki, majd megtesszük mi, amennyire tőlünk telik. Büntetjük őket átkozódással, haraggal és közben megfosztjuk magunkat a benső békénktől, helyette megtöltjük szívünket gyűlölettel. És arra gondolunk, hogy az az ember biztosan rászolgált a pokolra, hát oda kívánjuk, közben mi magunk égünk benne. Elveszítjük a nyugalmunkat, eltűnik az őszinte öröm az életünkből és megbetegszik a lelkünk, s vele együtt sokszor a testünk is. Nem tudunk már lecsendesedni, nem találunk igazi élvezetett sem a mindennapjainkban sem másban, csak az hoz némi vélt enyhülést a velünk szemben elkövetett igazságtalanság okozta szenvedésünkre, mikor gondolatban ízekre téphetjük a bűnöst.

Ha ilyen „igazságosztó” állapotunkban elénk tennék az Igazság Tükrét, vajon mit mutatna, milyen arc nézne vissza ránk, és van ilyen tükör? Bizony létezik. És mindenkinek van. Pontosan azt mutatja, ami a lelkünkben van, kendőzetlenül. A csillagot, vagy a feneketlen poklot. Csak bele kell néznünk egy tükörbe és annak a szemébe, aki visszanéz ránk. Szemünkben ott tükröződik a lelkünk, csak meg kell látnunk!

Evvel kapcsolatban volt egy élményem, ami nem a sérelmekről szól, de összefügg a fő gondolattal. Nagyon régen történt, amit akkor még nem tudtam hova tenni, de mára világosabbá vált. Megismertem egy fiatal lányt. Furcsa jelenség volt hófehérre púderezett bőrével, fekete ruháiban, a sokféle tudatosan viselt szimbólummal a nyakában, meg a gyűrűin, de engem nem érdekelt a külseje, inkább kíváncsivá tett. Egyébként meg minden tiszteletem azoknak, akik merik vállalni magukat. Többször beszélgettünk, kapcsolatunk barátságosan alakult. Ám bizonyos okok miatt hirtelen szétváltak útjaink. Két dolgot hagyott maga után. Megátkozott, ami addig befolyásolta az életem, míg rá nem jöttem. (Ezt nem muszáj elhinni, de attól még működhet). A másik egy elmosódott kép róla, ami máig az emlékezetemben van. Azelőtt sosem találkoztam hasonlóval. Nagyon szép, fekete szemei voltak, de nem volt fényük. Először nem vettem észre, csak valami fura volt a tekintetében. Én most nem a reflektált fényre gondolok, hanem arra a bizonyos belső csillogásra, amit nem tudatosan érzékelünk a másik ember szemében. Addig fel sem tűnik, amíg látjuk, de ha nem...

Azok a szemek olyanok voltak, mintha nem lenne bennük semmi, és ezt szó szerint értettem. Vagyis volt bennük valami, a Semmi. Ha valaki látott már ilyen szemeket, az soha nem felejti el, és biztosan nem akar magának hasonlót.

Vigyázzunk a fényre, ami ott tükröződik a szemeinkben, mert az a Valóság, ő a legnagyobb értékünk! Ha hagyjuk, akkor a gyűlölet lassan kioltja a Fényt és a helyét megtölti a Semmivel.

Van egy bizonyára sokaknak ismerős a jelenet a Gyűrűk Ura első részéből. A nagy gyűrű sorsáról vitatkoznak azok, akik tulajdonképpen jót akarnak országaiknak, népeiknek, de a vita egyre jobban elmérgesedik. Frodó mellett állva, kívülállóként mi is meglátjuk a Gyűrűben tükröződő arcokon az ébredő haragot, gyűlöletet, melyeknek semmi közük már a problémához, mégis utat találtak egy békésnek induló közös beszélgetésben, és ezt a gyűlöletet az addig elfojtott, nem megbocsátott valós, vagy vélt sérelmek csak továbbszítják, meg a gőg, a hamis büszkeség, a másik megkülönböztetése, rasszizmus és a saját kisebbségi érzéseik. Mennyire emberi és mennyire visszatérő jelenet!

A Gyűlölet Gyűrűje nagy hatalmat képes összegyűjteni. Mesterien használ ki minden adódó lehetőséget, minden alkalmat. Ha nem figyelünk, bármilyen helyzetben képes a bosszúságot, sérelmeket, ellenszenvet, kisebbségi érzést, de bizony sokszor a barátságot is gyűlöletté változtatni és ehhez az energiát az emberekből szívja el. Emberekből, akik nem veszik észre, hogy bábokként viselkednek. Mert báb a sértett fél és ugyanolyan báb a sérelmet elkövető is. Nem látják, hogy az ellentétük csupán illúzió, mert valójában ugyanazon az oldalon állnak. Hiszen ugyanazt az energiát táplálják. Míg az áldozat ragaszkodik a „jogos” bosszújához, és míg a megbántó személy ragaszkodik hatalmának, gőgjének demonstrálásához, addig olyanok ők együtt, mint egy szupererős akkumulátor. Mert csak együtt képesek azt az energiát létrehozni, amire a Gyűlöletnek szüksége van a létezéséhez. És itt van a nagy szemfényvesztés elásva! Minél ellentétesebbnek, távolabbinak érezzük magunkat attól az utált másiktól, annál hatékonyabban működünk együtt azért a bizonyos nevető harmadikért, a láthatatlan bábjátékosért.

Ez a gyűrű nem ujjakon csillog, hanem az emberi szívet növi észrevétlenül körbe és erősödő abroncsként szorítja össze. Ezt a gyűrűt még a Végzet hegyének tüze sem lenne képes megolvasztani. Erre csak egyetlen tűz képes. A Szeretet, ami szívünkben lakozik. Ha előhívjuk, az abroncs elpattan és semmivé válik.

Saját magunknak kell döntenünk arról, mit is akarunk valójában. A Gyűlölet Gyűrűjének rabszolgáiként tengődni, vagy megbocsátani.

Felébredni és Szeretetben, Toleranciában együtt élni!

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Szeged

(ii, 2013.10.08 15:19)

nehéz a mai világban szeretetben élni. mindenki csak magával van elfoglalva, csak saját érdekeit nézi. a fiatalok meg azt látják, hogy a karriert meg a pénzt nem lehet tiszta módszerekkel előteremteni, elérni. Akinek van, attól irigylik, akinek nincs azt lenézik. Aztán persze sokszor azért van, mert attól vették el, akinek nincs. Ha valakit kisemmiznek és nem védi meg a törvény, hogy szeresse azokat, akik kisemmizték? Na és az értelmetlen gyűlölködés mondjuk egy munkahelyen, amiből nem lesz haszna senkinek csak szívás és gyomorideg. ismétlődik a minta mindenütt mégsem tesz ellene a többség, mert közömbös. Hova vezethet ez a hozzáállás? Szétforgácsolódáshoz. először a családokban, aztán csoportokban és ne csodálkozzunk, ha "nagyjaink" is csak marakodni tudnak, nem emberi módon viselkedni. Jó példa a fiataloknak, akik inkább elmennek ebből az országból. Aki marad, annak a többsége meg kritizál és haragszik, vagy depressziós lesz. Bármennyire szomorú is de szeretettel nem lehet jóllakatni a családot.

Szia

(Timko Mira, 2013.08.09 11:30)

Szia Tabi Kazu!
Rád találtam és köszi hogy feltetted ide az egyik cicás képemet :) Köszi a cikket is. Kérhetem az engedélyedet arra hogy kinyomtassam a cikkedet és felolvassam néhány olyan embernek akiknek ezek a sorok aranyat érnek? Köszi a válaszod és minden jót neked!
Mira :))

Re: Szia

(Kazu, 2013.08.09 15:31)

Kedves Mira!
Nagyon örülök, ha tetszik valamelyik gondolatom és megtisztelsz, ha megosztod a barátaiddal, látogatóiddal.
Kazu

Győr

(Ildi, 2013.05.07 14:33)

Egyszer, egy idősebb cherokee bennszülött amerikai így tanította az unokáit az élet dolgairól
"Harc dúl bennem... egy szörnyű háborúskodás két farkas között.
Az egyik farkas képviseli a félelmet, a haragot, az irigységet, a bánatot, a sajnálkozást, a mohóságot és a kapzsiságot, az arroganciát, a gőgöt és az önteltséget, a fennhéjázást, az önsajnálatot, a bűntudatot és a bűnösséget, a neheztelést, a megbántódást, a kisebbrendűségi és a felsőbbrendűségi érzést egyaránt, a hazugságokat, a hamisságokat, a büszkeséget és az egót.
A másik farkas pedig a vidámságot, a jókedvet, a békességet, a szeretetet, a reményt, a megosztást és az együttérzést, a derűt és a nyugalmat, a higgadtságot, a szerénységet, a kedvességet, a jóakaratot és a jóindulatot, a barátságot, a bátorságot, a beleérző képességet, a nagylelkűséget, az igazságosságot, a könyörületet és a részvétet, a bizalmat, a becsületet, a hűséget és a hitet képviseli.
Ugyanez a harc folyik bennetek is és minden élő emberben."

A gyerekek pár pillanatig elgondolkoztak a hallottakon, majd az egyikük megkérdezte a nagyapját: "Melyik farkas fog győzni?"

Az öreg Cherokee egyszerűen ezt felelte: "Az, amelyiket táplálod."

Re: Győr

(Kazu, 2013.05.09 20:16)

Nagyon tetszik. Az iskolákban nem ártana néhány ilyen tapasztalt, bölcs öreg. Akkor talán a gyerekek megtanulhatnának valóban értékes dolgokat is.