Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Te csak akkor hiszel, ha látod? Mi van, ha tévedsz?

2012.11.01

I. rész

Sokat foglalkoztatott a gondolat, hogy megosszam-e ezeket az élményeket, melyek talán a legjelentősebb események voltak eddigi életemben. Sokáig ódzkodtam, de talán most jött el az ideje.

Ezek a dolgok velem estek meg. Nem vagyunk egyformák. Vannak, akikkel sokkal intenzívebb és gyakoribbak ezek a "csodák" és vannak, akikkel talán még ritkábbak, de én hiszem, hogy mindegyikünkkel megtörténhet egyszer, kétszer... sokszor valami hihetetlen. Gondolhatunk rájuk örömmel, reménnyel és belekapaszkodhatunk, ha úgy érezzük, elfogyott az erőnk, nincs tovább. Egyetlen akadálya van, ha nem akarjuk.

Ha ma visszatekintek az életemre, sok olyan apróságot észreveszek, amik mellett akkoriban elsiklott a figyelmem, de most az idő távlatából a sorsom kusza szálai egyre összefüggőbbnek látszanak. Ma már tudom, hogy életünkben semmi sem történik véletlenül, mert hiszem, hogy véletlenek nem léteznek.

Azt gondolom, életem 1987-ben vett teljes fordulatot, mikor elegem lett a kényelmes, unalmas polgári életből. Akkor fel sem tűnt a helyzet totális logikátlansága. Csak azt éreztem, hogy elég volt, valamit tennem kell, menekülni! A menekülés sosem megoldás, de hozzásegített életem legfontosabb döntéséhez, amit akkor persze még nem tudtam. 1987 novemberében kacifántos úton eljutottam egy akkor még viszonylag kis budapesti gyülekezetbe, ahol megtértem, vagyis úgy határoztam, hogy elfogadom Jézust a megváltómnak és az Ő útjára lépek. Mielőtt bárki megijedne, hogy most valami bigott vallásos térítőszöveg következik, megnyugtatlak kedves barátom, hogy nem. Egészen más történt velem.

Megtérésem után este szépen lefeküdtem és egy darabig az eseményeken gondolkoztam. Nem történt semmi különös azalatt, míg a pásztor imádkozott értünk, merthogy többen voltunk szerencsére (utálok szerepelni), semmi természetfeletti. Egyszerűen nyugodt voltam. De mikor elértem azt az állapotot, mikor már nem vagyunk ébren, de még nem alszunk, egy hangot hallottam belülről. Nem igazán leírható, miként halljuk, mert szerintem nem fizikai érzékszervvel érzékeljük. Ez a "hang" azt mondta: "Te belőlem vagy!"

Felébredtem, azaz éberré váltam és teljesen fel voltam csigázva. Ki volt ez? Mi volt ez? Valódi hang volt? Mit jelent ez a mondat? Akkori szituációmban több magyarázatot is találtam rá. Kellett pár évtized és jó pár kanyargós út, míg mélységében értettem meg a legegyszerűbb magyarázatot, vagyis inkább tényt, valóságot. Pontosan azt jelentette, amit mondott. 

Aztán hamarosan folytatódtak az események. A gyülekezet a Bibliát követte, vagyis a megtérés után vízkeresztség, majd Szentlélekkeresztség következik. A lényeg nem a rituálén van, hanem azon, hogy a keresztségeknek szellemi szinten van nagy jelentősége, mert a szellemi dimenzióban történnek meg először a hatalmas változások, amik később kihatnak fizikai életünkre, ha hagyjuk, mert semmi sem kötelező.

A vízkeresztség teljes bemerítkezést jelentett, mint ahogy Jézussal és követőivel történt. A víz az, ami tisztára mos, amiben nem csak jelképesen meghal az óemberünk, hogy újemberünk feltámadhasson. Lemerülünk a víz alá pár pillanatra, visszatartjuk lélegzetünket. Mi történik a valóságban, csak elképzelni tudom. Mikor felmerülünk, már mások vagyunk, valami lent maradt a mélyben belőlünk. Furcsa, nemde? Mégis, én hiszek benne, hogy szellemi dimenzióban igenis megtörtént. Mint egy újjászületés. Tisztán, bűn terhétől megszabadulva. Akkor ezt sem fogtam igazán fel. Jólesett a fürdő, bár emlékeim szerint még csak tavaszelő lehetett. Nekem akkoriban jó volt valahová tartozni, egy közösségbe, ahol ismeretlenül is szeretnek.

A vízkeresztséget a Szentlélekkeresztség követte. Ez az, amiről a BIbliában is írnak. Szél támadt, a tanítványok feje felett lángocskák égtek és ők furcsa, idegen, angyali nyelveken szóltak. A katolikus miséken erről mint múltbéli, kiszínezett, eseményről beszéltek, ami ma már nem lehetséges. Ebben csupán annyi az ellentmondás, hogyha Isten időnkívüli, örök, akkor Jézus, mint Isten küldötte, egy időnkívüli isteni hatalmat nyilvánított ki. A jó hír, hogy ennek a hatalomnak ma semmivel sem kevesebb az ereje, mint 2000 évvel ezelőtt.

Szentlélekkeresztségem helyszínére nem emlékszem, csak arra, hogy többen álltunk lazán szétszóródva egy teremben, ahol a presbiterek imádkozni kezdtek értünk és azért, hogy áradjon ki a Szentlélek. Az egyikük érthetően imádkozott, de a többiek fura, idegen szavakkal. Mondták előtte, hogy a Szentszellem árad, mint a víz, hát igyuk. Kortyoljunk nagyokat. Nem baj, ha nem érezzük, higgyük és igyunk. Én nagyon akartam és egy kívülállónak biztos vicces lehetett a tátogásom, de nyeltem a levegőt nagy kortyokban. Aztán valami furcsa történt. Valami, amit soha azelőtt nem éreztem. A testemben lassan kellemes. gyöngyöző, meleg bizsergés áradt szét. Csak ezekkel a szavakkal tudom elmondani. Nagyon kellemes volt és fokozódott. Ez az érzés a tökéletes Szeretet érzése volt. Azt hisszük túlhevült érzelmeinkre, hogy az a szeretet, hát köze sincs hozzá! Aztán arra lettem figyelmes, hogy valaki fogja a kezem. Csukva volt a szemem és nem mertem kinyitni. Attól féltem, ha kinyitom, eltűnik az, aki a kezem fogja. Kíváncsiságom győzött. Kilestem résnyire nyitott szemhéjam alól, de nem láttam senkit, csak kissé előrenyújtott kezem és nem engedte el, fogta. Hihetetlen érzés volt! És mielőtt még megfeledkezem ennek a keresztségnek a biztos jeléről, ami minden esetben megtörténik, szavak jöttek ki a számból. Nem blabla, amivel sokan vádolják azokat, akik nyelveken szólnak, valódi szavak, mondatok. A Biblia szerint ha valaki nyelveken szól, akkor a szelleme könyörög az úrhoz.

De aztán sajnos, mivel időben élünk, mindennek vége lesz valamikor. A kéz lassan "elhalványult", de el már nem tűnt soha. (Itt megjegyzem, vannak akik azt állítják, szuggeszió, vagy hipnózis történik. Biztos, hogy nem. Tiszta tudatomnál voltam végig, mindenre emlékeztem és saját akaratom működött. Nyelveken pedig azóta is ragyogóan tudok szólni és nem blabla.)

Ez az eseménysor volt az első jelentős lépésem az ébredésem felé és néha ma is történek "apró", nagyszerű csodák. Ezt a lépésemet hosszú tapasztalás, tanulási időszak  követte, ami szükséges volt. Ezt is most értettem meg. Hogy sajnos-e, nem tudom, amiért mindent csak később értek meg, összefüggésében, de jobb későn, mint soha. Ám a legvalószínűbb a legegyszerűbb magyarázat, most értem meg rá.

Sokáig abban a hitben éltem, hogy eltévedtem, vakon botorkálok elhagyva Istentől, Ősforrástól, vagy Gondviseléstől, de tévedtem. A Gondviselés mindig velünk van, lehet hogy csak mi nem akarjuk észrevenni, mi futunk el örökösen előle.

Néha nagyon nehéz épp aktuális helyzeteket elfogadni, vagy változtatni rajtuk (még nehezebb), de ha ez történik, akkor annak igenis oka van és nem csak látható okok léteznek. A látható okok szerintem sokszor a láthatatlan okok  következményei, vagy eszközei, hogy minket továbbvigyenek.

A tanulás és tapasztalatgyűjtés nem ért véget. A világ változik, ezt mindannyian érezzük. Mindenki úton van. Van, aki tudatosan keres, vannak, akik nem annyira, de valamilyen irányba tartunk. Csak remélni tudom, hogy sokan tartunk egyfelé és egyszer, ha eljön az idő, vagy inkább időnkívüliség, ott is találkozunk!

 

divine-light-angels.jpg

II. rész

Kedves barátom feltette a kérdést, miután elolvasta megtérésem történetét:

" Miért akarja mindenki elmesélni?"

Meglepődtem először, aztán elgondolkoztam. Tényleg, miért is? Én például sokáig nem akartam, mert ez egy bensőséges történés, amit nem kell mindjárt kikiabálni. Ugyanakkor bizonyságtételnek is nevezhető, ha nem egy felekezetet, vagy gyülekezetet reklámozok, hanem a Teremtőt.

A kérdés nyomán megpróbáltam elképzelni, hogy jön egy ilyen történet át azoknak, akiknek ez a terület még ismeretlen. Ismeretlen, mert amit tudni vélnek, az egy sokszor visszatetsző szektás viselkedés, vagy bigott vallásoskodás. Ám nem lenne helyes minden gyülekezetet egy kalap alá venni és ne feledjük, az ének, tánc, zene már az ősidők óta segítette a sámánokat, hogy megidézzék a szellemeket, vagy kapcsolatot létesítsenek a szellemvilággal. Ez ma sem sokat változott, talán annyiban, hogy a vallásossággal együtt megjelent a szenteskedés, amire nem hinném, hogy a mennyek kapui megnyílnának.

Minden bizonnyal az évszázadok óta berögzült dogmákkal, szakrális rítusokkal, szokásokkal átitatott híveknek megbotránkoztató egy adventi gyülekezet mulatozása, ami egyébként teljesen bibliai, jó példa erre Dávid, aki félmeztelenül táncol az úr előtt, megbotránkoztatva a saját népét is, dehát nem vagyunk egyformák. Van, aki csendesen hisz és van, aki hangosan. Az őszinte öröm megnyilvánulása felekezetfüggetlen.

Hogy mások miért mesélik el az élményüket, nem tudom. Én azért írtam le, hogy megosszam, létezik valami "odaát", mert megtapasztaltam, és ez a tökéletes Isteni Szeretet.

Ki miként vizualizálja, az valószínű addigi spirituális és antispirituális tapasztalatain múlik. Ha az ember ezeket a beépült, nem teljesen valódi képeket ki tudná néha zárni, talán könnyebb lenne sok mindent megérteni. Történelmi egyházaink mára elérték, hogy a hitet sokan összekeverik a vallásoskodással, a hívek önként és siránkozva mázsás kereszteket cipelnek ünnepeken vagy hosszú zarándokutakon, Istent egy szakállas öregúrnak képzelik, Máriából pedig, (aki bizonyára egy tiszta nő volt),  istenanyát csináltak. Jézus meg hol csecsemő, hol egy véres, szenvedő test a kereszten.

Talán nem véletlen, hogy az Ószövetségben szigorúan tiltották Isten, ember, vagy állat bármiféle ábrázolását. Ahhoz képest a templomok tele vannak velük.

Ha a megtérést el tudjuk vonatkoztatni egyháztól, gyülekezettől és csak arra fókuszálunk, amiről valójában szól, akkor érthetjük meg a lényegét.

Azonban a történethez az is hozzátartozik, hogy nem voltam túl sokáig abban a gyülekezetben. Az első túlzott és talán kicsit valóságtól elrugaszkodott lelkesedést követte a lehiggadás. Nem a szellemi élményekkel szemben, hanem az emberekkel szemben. A pénz nagy úr és mindenhová be tud férkőzni. Ide is. Egyre több ellentmondás bukkant fel az én istenképem és az ott tanítottak között, és lassan elhidegültünk egymástól, akárcsak előtte egy másik egyházi intézettől. Én nem vallásos vagyok, én hiszek. Néha persze kell egy kicsit kapaszkodni, de az a kéz meg fog tartani.

Nem vagyok semmiféle gyülekezet ellen, aki csoportban érzi magát jól, és ott kapja meg az erőt, amire szüksége van, tegye. Szabadságában áll. Bizonyára-remélhetőleg vannak jó és valóban a Mindenkiért buzgólkodó gyülekezetek. Én inkább benső szellemi vezetőmben bízom, aki garantáltan bankszámla-, manipuláció- és statisztikamentes! Vele akarom megtalálni a válaszokat a kérdéseimre, és a magam agyával és szívével jutni el az Igazságra - szabadon! Talán lassúbb folyamat, de kisebb a veszélye, hogy tévútra kerülök. Igaz, egyedül az elszigetelődés lehetősége is fennáll, ami nem szolgálja a közös érdeket, - bár lassan ebben sem vagyok biztos.

Miért érzem úgy, hogy meg kellene osztanunk ezeket az élményeinket? Mert mindent megosztunk a tévében, újságokban, rádióban, DVD-n és a mindenhová behatoló interneten.. Megosztjuk a világgal a receptjeinket, örömünket, bánatunkat, bolondságainkat, műveinket, jó és rossz ötleteinket, társkeresésünket, hazugságainkat, perverzióinkat, mindent. A Nagy Testvér szétszórja a képernyőkön hírnévrevágyók intim és bugyuta titkait, és sorolhatnánk a sok szennyet, ami a médiából özönlik ránk.

A temérdek infoszemét mellett kell valami valóságos, valami, ami talán valódi reménysugár valakiknek, vagy akárcsak egyetlen embernek. És bár egyre nehezebb ma eldönteni, hogy mi hamis és mi igaz, de az igazság megéri a keresést, a hazugság magától is ránk talál.

És jónak, sőt fontosnak tartom, ha megosszuk egymással a tapasztalatainkat, mert reményt adhatnak, tovább vihetnek, taníthatnak. Ugyanakkor azt is fontos kihangsúlyozni, hogy helyettünk senki sem fogja végigjárni a mi utunkat, helyettünk senki sem ismerheti fel az Igazságot. Lehet, hogy kényelmesebb gondolkodás és feltételek nélkül elfogadni különböző egyházak, gyülekezetek jól bejáratott vallási dogmáit, erkölcsi rendszerét, istenképét, de átvenni valamit nem ugyanaz, mint magunknak megkeresni, magunknak felismerni az Igazságot. Ha egy vallás megkérdőjelezhetetlen, akkor nem szolgálhatja a szellem fejlődését. Az életünket csak mi magunk élhetjük. Hogy miként tesszük, az egyedül a mi döntésünk.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Hungary

(Anonymus, 2013.06.20 18:09)

Érdekes a történeted. Talán ugyanabba a gyülibe jártunk. Én sem maradtam, akkoriban "problémáim" voltak. A nagy "halleluja", meg "áldjon az úr"-tól herótom lett. Kiemeltek, de igazán nem nyújtottak alternativát. Ugyanoda mentem haza, mint előtte. Eléggé lecsúsztam, de a hit valahogy megmaradt szóval mégiscsak volt valami értelme. Már nem okolom őket, mert nem istápolhatnak mindenkit, segítettek megtalálni az utamat, rajta maradni nekem kellett. Úgy érzem, sikerült hát vigyázok nehogy lecsússzak róla. A Szentlélek keresztség nekem nem volt ennyire különleges, de nyelveken én is tudok szólni. Érdekes dolog. Csak azt nem tudom, milyen nyelv.

Re: Hungary

(Kazu, 2013.06.24 19:43)

Kedves Anonymus! Ne nézz arra, ami nem tetszett, csak arra, amit kaptál és ami most is veled ven, sőt veled marad örökké. Ahogy mondod, volt valami értelme, mint mindennek, ami történik velünk. Lehet, hogy negatívumként éljük meg, de vezet valahová, és tanulunk belőle. Az összefüggéseket többnyire jóval később ismerjük fel, de akkor már értjük. Én is így voltam és vagyok vele most is.Érdekes ajándék a nyelveken szólás, olyan néha mintha mantráznék. Bármikor lehet nyelveken szólni, ha nem találunk szavakat. Én sem tudom, milyen nyelven beszélek, bár van egy tippem rá. Talán egyszer kiderül, viszont röviden elmondok egy megtörtént esetet. Volt egy nagy karizmatikus összejövetel valahol, ahová minden nációból érkeztek vendégek. A vezetőpásztor imája alatt a testvérek nyelveken imádkoztak, és egy férfi, történetesen japán nemzetiségű, felismerte a mellette szóló nyelvét. Egy kihalóban levő, csak kevesek által beszélt japán nyelvjárás volt. Érdekes, nem?