Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Útkereszteződések

Megint itt vagyok! Itt, a Semmi és a Valami határán.

Vagyok…, ezt gondolom, de én vagyok-e?

Amiről azt hittem, hogy tudom, most illanni látszik. Szétesni látszó önmagam mögött meglátom-e a vagyok-ot?

Úgy érzem, felértem egy végtelennek tűnő szikla ormára, de mindenütt szürke homály gomolyog, út sehol.

Félek? Harcolok a gondolatokkal, amik elfedik a Valót. A Kaput.

A Kapu…

Vajon képes leszek elviselni?

Megint itt van a látomás, de most sokkal erősebb, sokkal valóságosabb, és én ott vagyok benne, a közepében és érzek mindent, látok mindent, tapasztalok mindent. Benne vagyok a legszebb, de benne vagyok a legborzalmasabb pillanatokban, melyek felülírnak mindent és súlyuk rám nehezedik. Széjjelhúznak és szétszaggatnak, ha nincs elég erőm.

A homályt látom és a rettegést érzem, amelyet csak az eszeveszett őrület képes elnyomni. Oly eleven, mintha a részem lenne, oly gyűlöletes, hogy szabadulni akarok tőle, de itt van, körbevesz, átjárja testemet és eltakarja a Kaput.

Öröm… Miért nem érzem? Pedig ismertem. Újra érezni akarom, vissza akarom hozni, de kicsúszik könnyekkel teli kezeim közül.

Sötét van és hideg. belőlem árad. Elbuktam. Senki vagyok, semmi vagyok. nem emlékszem, mégis feltűnnek néha furcsa pillanatok. Ígéretek, barátság, szerelem, hűség, árulás, halál, és a halál mögött ott a fájdalom és harag, ami elnyom mindent.

Bűnhődni kell, az talán egyszer kiegyenlíti adósságom, talán…

Bűnhődnöm kell a homály mélyében. A Kapun csak a méltók léphetnek át, a semmik nem. Bűnhődnöm kell, nem érdemlek bocsánatot! Senki vagyok!

Megbocsátás! Szívem legtitkosabb zugában rejlő vágy, amit nem kaphatok meg, mert méltatlan vagyok.

Mit tegyek, mit tehetek? Visszaforduljak, vagy ugorjak a mélybe? Bár oly mindegy, hisz elbuktam újra, és elbukom majd újra és újra. Talán a végtelen elég lesz, hogy megbocsájtást nyerjek.

Megbocsátás…

… de kitől? Ki fog nekem megbocsájtani? Kicsoda? Akit megbántottam? Akit gyűlöltem? Akit szerettem? Kik azok? Nem emlékszem rájuk, senkire, az érzés mégis oly eleven, oly kínzó, hogy igazán emlékezni sem akarok… de ez hazugság!

Miért akarok szenvedni? Miért takarom el önmagam elől a Valóságot? Miért félek ennyire? Mitől félek?

Nincs válasz, mert a Válasz nincs.

Nincs homály és nincs kapu, csak én vagyok.

Én vagyok a Kapu, bár ezt még nem értem, de érzem.

Megnyílok, vagy bezárulok, én döntöm el. Én döntöm el, hogy kifelé, vagy befelé, lefelé, vagy felfelé, csakis én döntök.