Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Végtelen gondolatok röviden

2014.07.01

"Végtelen"

Abban a pillanatban, hogy leírtam, szóba öntöttem, abban a pillanatban határokat állítottam köréje, bezártam a felfoghatóságba, megérthetőségbe, az értelem korlátai közé. Beszédünk tele van fogalmakkal, amik feloldhatatlan ellentétben állnak végesség és végtelenség határán.

A Végtelenre áhítozunk, ha szeretünk, ha boldogok vagyunk, ha szabadságra vágyunk, alkotásra, örömre, „jó magamérzésre”..., ha álmodozunk. Végtelennek mondjuk az óceánt, a felhők fölé ágaskodó hólepte sziklás csúcsokat, az igaz szerelmet, az örök reményt, a valódi szabadságot, az eget, az Univerzumot, a Mindenséget...

Ám ha annyira áhítjuk a Végtelent, miért kutatjuk mégis a határát? Miért kelünk útra az ismeretlen mélyére, keresvén valamit, ami hitünk szerint nincs, miért kapaszkodunk fel megmászhatatlannak vélt magasságokba, miért merészkedünk ki az űr jeges magányába, egyre távolabb, avval a nem titkolt céllal, hogy megtaláljuk a választ a megválaszolhatatlanra: hogy megtaláljuk a Végtelen végét. Micsoda ellentmondás! Vajon mi történne, ha megtalálnánk? Talán álmaink végét, vagy újakat... talán véges végtelenek soha véget nem érő sorát. Ez lenne, amire vágynánk, ezt akarnánk - a soha véget nem érő kalandokat? Az egyre hihetetlenebb, felülmúlhatatlan halhatatlanságot... a felfoghatatlan örökkévalóságot...

Hisszük sokan, hogy életünk végtelen, létezésünk örök. Többségünk hiszi, kevesek talán tudják is, és azok, akik „csak” hisznek, azoknak csak az értelmük az, ami képes korlátokat állítani, mert hisszük, és tudni akarjuk, hogy hitünk végtelen.