Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A szökés - Téli Bambusz részlet

2012.09.13

 

 

Yuki az ágyon ült és maga elé meredt. A kellemesnek induló nap kegyetlen fordulatot vett. Újra itt volt az érzés, a menekülés kényszere. Soha nem fogja elfelejteni Take arcát, a döbbenetet, iszonyt, undort! Soha többé nem lenne képes a férfival egy helyen lenni, ránézni, mert azt látná! Talán Mizunak is jobb lesz nélküle, úgyis csak gondot jelentett neki eddig. Végülis csak sajnálatból vette magához, hiszen már pihenni akart, ő maga mondta.
Hallotta, mikor este halkan kinyílt a szobája ajtaja és rögtön be is csukódott. Alvást színlelt. Aztán félóra múlva felkelt, lesurrant a lépcsőn és nesztelenül kiosont a házból. Hátizsákjában volt egy váltás ruha, egy doboz gyufa, meg egy zacskó szárított gyümölcs. Kitolta a kisházból az öreg hószánt és az utca végéig nem indította el. Az aszfalton nem sok hó volt, de ő az erdőn át akart menni és ott megmaradt. Némi ellenkezés után vígan siklott a vén jószág az út melletti szánnyomokon. Északnak indult el, különösebb cél nélkül. Minél messzebb akart kerülni innen. Nem aggódott, hogy egyre sűrűsödtek a fák, bízott benne, hogy hamarosan kiér egy újabb úthoz, ami továbbviszi, egyre távolabb. A hó kékesen derengett a Hold fényében. Jó órája úton lehetett már, de mintha egy helyben járt volna, nem változott a környék. Az öreg szán elég lassan haladt és gyanúsan ritkulni kezdtek a szánnyomok. Kezdte azt hinni, hogy rossz ösvényre tért, de már semmiképp nem akart visszafordulni. Aztán köhögni kezdett a motor és hamarosan megállt. Kifogyott a benzin. Erre bizony nem gondolt! Gyalog folytatta az utat. Az erdő hirtelen furcsán csendes lett. Néma sötétség vette körül. Lépései alatt hangosan roppant a vékony jégréteg a havon, vagy egy lehullott száraz ágacska. A motorzaj keltette biztonság szertefoszlott. Vajon eljut valahová, vagy eltéved és megfagy? Hideg volt és a hőmérséklet érezhetően csökkent, de lehet hogy a fáradtság okozta, hiszen nem aludt. Egyelőre nem akart ezen gondolkodni, még olyan abszurdnak tűnt ez a lehetőség, ám egy órás menetelés után már nem is annyira. És az ébredő bizonytalansággal együtt felébredtek a kételyek is.
Miért szökött meg tulajdonképpen? Jól érezte magát Mizunál és talán az asszony valóban kedvelte... és Take is. Miért szökik meg mindenhonnan? Azok a helyek sem voltak olyan szörnyűek, ahol eddig volt, igaz csúfolták néha. ...mikor a tanár arra kényszerítette, hogy vetkőzzön le és fürödjön együtt a többiekkel... igen, az szörnyű volt. De ezt fogja tenni a jövőben is? Minden alkalommal elszökik, nehogy meglássák a hátát? Menekülés lesz az egész élete? Ezt akarja?
Mintha ritkulni kezdtek volna a fák és hamarosan egy tisztáshoz ért. Félig behavazott sínyomokat vett észre. Követte, mást nem tehetett, ha emberek közelébe akart jutni. Elővette az áfonyát és elrágcsált pár szemet. Keskeny ösvényen haladt tovább. Kétoldalt fekete rengeteg, előtte kisérteties homályba vesző semmi. Hirtelen észrevett valamit. Nyomok keresztezték az útját. Állatnyomok! Kutyáéra hasonlított, de az erdőben nem laknak kutyák, hanem farkasok! Rátört a félelem. Mi van, ha farkasokkal találkozik? Az nem lehet, hogy ilyen csúfos véget érjen, ennél még a legrosszabb otthon is jobb! Tűz! Tűzre van szüksége. A vadállatok félnek a tűztől... akárcsak ő. Minek hozta el a gyufát, ha fél tüzet gyújtani? Remegő kézzel kotorászta elő a hátizsákból. Talált pár vékony ágat, kis halomba kotorta őket és arra gondolt, hogy erről meggyújt majd egy vastagabbat és az lesz a fáklya. Az első gyufaszál eltörött, a második is és hamarosan kis kupac hevert a lába előtt a hóban. Aztán sercegés, apró szikra villant és a vékony pálcika végén aranyló kis lángféreg táncolt. Rámeredt a virgonc tűzkígyócskára, ami lassan kúszni kezdett az ujjai felé és egyre nőtt, egyre nagyobb lett és már eltakarta az eget. Belemart az ujjába. A fiú felkiáltott és eldobta. Halk szisszenéssel lehelte ki a lelkét, csak egy vézna, megfeketedett koromszál maradt utána, de Yuki még mindig a tűzbe meredt, abba az iszonyú tűzbe. Hallotta a bömbölését, a recsegést, ahogy beleharapott a fába, a bútorokba és a ropogást, ahogy a lángok megőrölték őket. Reszketve lapult a vaskos lépcső alatti keskeny résben és meglátta, hogy a tűz hatalmas sárkánnyá változik és felfalja az egész házat a bennlakókkal együtt. Őt későn vette észre. Lángfogai még végigszántották a hátát, de megjelent egy vízsárkány és elűzte. Hangos zokogása szertefoszlatta a szörnyű emléket. Egy fa törzséhez lapult és csak sírt, míg ki nem apadtak a könnyei.
„-Yuki!... Yuki!”
Halk szavak suhantak a bódulat ködén keresztül, gyengéd kéz simította az arcát.
„- Kisfiam, ébredj! Yuki! Fel kell ébredned!”
- Anya – nyöszörgött halkan a fiú. – Anya!
Felnézett. Sötét volt és dermesztő hideg. A fának dőlt félig fekve a hóban.
„-Elaludtam” – gondolta.
Kezei és lábai a mocorgásától fájni kezdtek. Nyögve tápászkodott fel és sokáig csapkodta megdermedt végtagjait, mire a sajgás és a merevség elmúlt. Végtelennek tűnő botorkálás után kisebb sziklákat vett észre és mintha füst terjengett volna mögülük. Gőz volt. Ahogy odaért mellé, megtorpant. Meleg forrásokból kis medencékben gyűlt a víz. Hasonló, mint a majomparkban, de kisebbek. Hikari mester közelében is élnek hómajmok, de hogy került volna éppen arra a helyre? Különben sem lát majmot, hiszen éjszaka van. Továbbindult és a hely egyre ismerősebbnek tűnt, aztán meglátta a ház tetejét, előtte a hatalmas fákat. Mire odaért, már alig érezte a lábait, a szemei örökösen lecsukódtak. A hátsó udvarban emlékezett a padra. Odavánszorgott és lerogyott rá. Még meghallotta egy kutya ugatását, aztán ájulásszerű álomba zuhant, de mielőtt tudata elaludt, felrémlett az a hang az erdőben, ami felébresztette. Kisfiának szólította, ő meg anyának, de nem az anyja hangja volt.