Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az eső meséje - Mesélők Könyve

..."Kellemes semmittevéssel telt el az idő. Kóboroltak az erdőben, aztán Gaki egész délután a vízben lubickolt. Este kis tüzet rakott, és a kalaposfák alatt fekvő barátjának dőlve nézték a lángokat. Éjjel halk neszezésre riadt. Lágy eső áztatta a homokot, esőcseppek táncoltak a tavon, az erdő némán kortyolta a fák lombjáról lecsorgó patakokat.

- Hallod? – motyogta félálomban a fiú. – Hallod az eső meséjét?

Inazuma  kinyitotta a szemét.

- Mit mondtál?

- Hallgasd őket... hallgasd... – és újra elaludt. Álmában a tengerparton ült. A Nap vörösen ízzott, habosszélű hullámok szaladtak ki a homokra és lábait nyaldosták. A fodrozódást figyelte, ahogy fáradhatatlanul felbukkan, majd alámerül, egyre közeledve. Mint aranyló hátú halak seregei. Végül kiúsztak a homokra, ami egy pillanatra felcsillant, mielőtt elsötétedett volna hátrahagyott nyomukon. Néha apró cseppek ugrottak a magasba, játékosan felszikrázott bennük a napsugár, aztán ők is eltűntek a föveny mélyén.

- Meghaltak? – kérdezte.

- Nem – felelt nagyapja. – Megkezdték a Nagy utazást.

- Milyen utazást? És hova?

- Mindenhová. -  mosolygott nagyapa és megsimogatta unokája fejét. – Elmesélek neked egy ilyen utazást, egyet a végtelen sok közül. A hatalmas óceánból egy szép napon aprócska vízcsepp kelt útra sok társával együtt, hogy megismerje az óceánon túli világot. Égig érő hullámmá dagadtak és gyorsan hömpölyögtek a messzi partok felé. Sokuk felfelé igyekezett Napanya felé, mások halászok hálóiba kapaszkodtak, de a többség a partokig utazott, mint a mi kis barátunk. Ahogy közel értek, felugrott egy aranyló hullám hátára, belekapaszkodott habos sörényébe és sebesen száguldottak kifelé. Még egy utolsó szökellés, utolsó pillantás a fénybe, mielőtt a homok elnyelte. Hirtelen annyira sötét lett! Aprócska vándorunk még csak az első lépést tette meg, de máris elbizonytalanodott. Mi lesz vele? Látja még a fényt? Nem tudta, hogy odafenn is besötétedett. Sokáig töprengett magában, ám a reggel hamar eljött és a nap gyorsan felmelegítette a földet. Vízcseppünk egyre könnyebbnek érezte magát, lassan emelkedni kezdett és egyszercsak meglátta a szemcsék közül beszivárgó derengést. A következő pillanatban ujjongva libbent felfelé, egyre magasabbra. Álmélkodva csodálta odafentről az óceán végtelenjét. Így még sosem látta. És repült a széllel, egyre messzebb az otthontól. Sok hozzá hasonló utazóval találkozott. Néha egy ideig együtt utaztak, aztán útjaik elváltak. Megpihent egy felhőben. Rengetegen voltak és izgatottan újságolták egymásnak élményeiket. Miután megerősödött, otthagyta az eget és elszántan ugrott le a földre. Leveleken hintázott, őzbundába fogódzkodott, virágok kelyhében szunyókált, mígnem újra apró rögök között szánkázott lefelé a sötétségbe. Nem sokáig búsult, mert egy hatalmas gyökér felszippantotta. Miután megismerte a fát a gyökerein, törzsén, ágain, levelein keresztül, újra a magasba szállt. És így járta a világot, megismerve a mélységeket és magasságokat, aztán egy szép napon hópehellyé változott. Szebbnél szebb pihékkel szállingózott hol lustán, hol kavarogva a fekete, kővé fagyott föld felé. Odalenn szorosan összekapaszkodott testvéreivel és mély álomba merült. Álmában a rég elfeledett otthont látta. Együtt morajlott a hullámokkal, hallgatta a bálnák énekét, a fenéken görgedező kövek tompa zaját. Halrajok villantak cikázva és ő békésen ringatózott Óceánanya ölében. Néha, amikor felriadt röpke pillanatokra, sötét volt, hideg és csönd. Reszketve húzta össze magát és már csak álmodni akart a fényes, szeretett otthonról. Aztán egy reggelen felébredt. Napsugár cirógatta, friss szellő reszkettette. Fehér virágkehelyben kucorgott. A napsugár szeretettel melengette, és abbamaradt a reszketés. Elengedte a szirmot és felröppent. Egyre magasabbra. És mikor ereje elfogyott és zuhanás fenyegette, ragyogó madarak tűntek fel az égen, és ő egyikük tollai között talált menedéket. Megállás nélkül repültek, daluk elálmosította, és mikor felébredt, mindenütt ragyogó víztükröt látott odalenn. Erősödő izgalommal csúszott kijjebb és kijjebb a fehér tollakon, aztán becsukta a szemét és elengedte őket. Mintha puha karok tárultak volna ölelésre, olyan volt érkezése. Szívében zengett az óceán örömdala, ami őt köszöntötte. Elfelejtette a hideget, a forróságot, a magányt, a sötétséget, már egyik sem létezett, csak az otthon szeretete, és boldog volt.

Elhallgatott. Gaki nagyot sóhajtott.

- Örülök, hogy hazatalált!

Az idős férfi a homokban eltűnő hullámokat nézte.

- Előbb-utóbb mind hazatalálnak – mondta halkan.

- Miért mennek el, ha vissza akarnak jönni?

- Kíváncsiság. Az hajtja őket, a tudásvágy. Hogy megtapasztalják azt a másik világot. De ha megteltek vele, hazavágynak az igazi otthonba, ahol ők ők lehetnek, akik ők valójában.

- Kik ők valójában? Az óceán?

- Egyetlen vízcsepp maga az óceán, de akkor élik a valóságukat, ha mind együtt vannak, az összes vízcsepp.

- Sok vízcsepp együtt – mormolta a fiú – együtt... az óceán... És mondd csak nagyapa! Sok ember együtt micsoda?

- Ez jó kérdés -  mosolygott az öreg. – Talán egyszer majd te is elindulsz egy utazásra, hogy megkapd erre a kérdésre a választ.

Mocorogni kezdett. Ahogy ébredezett, a tengerpart lassan elhomályosult. Kábán pislogott. Inazuma tompazöld tekintete rászegeződött. Szelíden imbolyogtak felettük a hatalmas levelek. Szélükről néha csillanva hullott le egy esőcsepp. Gaki addig nézte őket, míg eltűntek a földben.

- Jó utat kis csavargók! – mosolyodott el és visszadőlt lustálkodni. Közben az jutott eszébe, hogy nem is ismerte a nagyapját."

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

mo

(ii, 2013.09.18 16:46)

szép!!

Győr

(Ylyndy, 2013.07.25 15:27)

Istenem! De jó volna, ha az ember is csak ilyen egyszerűen sodródhatna az árral a természet erői által, mint, ahogy a vízcsepp, és semmi nem jelentene problémát. Vagy csak mi csinálunk problémát saját magunknak a tudatosság révén?

Re: Győr

(Kazu, 2013.07.26 05:30)

Én úgy gondolom, hogy probléma nem létezik a tudatosság szintjén, éppen ellenkezőleg.
Emberi természetünkhöz tartozik, hogy még a legkisebb akadályban is problémát látunk, így aztán mi magunk teremtünk valódi akadályt belőle.
Vízcsepp élete sem zökkenőmentes, hiszen ismeretlen helyzetekkel találkozott, amik megijesztették, elszomorították, de nem állt meg, folytatta az útját, s végül hazatért. De már egy, vagy több nagyon fontos felismeréssel gazdagodva.

Bp

(CSP, 2013.07.14 13:40)

"Előbb-utóbb mind hazatalálnak" ez nagyon tetszik.

Hallom az esőt és látom a fényt, ha csend van körülöttem.

"Sok ember együtt micsoda?" van erre a kérdésre válasz, Kazu? Érdekelne. Vagy ez is egy nyitott kérdés, amire magunknak kell megtalálnunk a választ.

Re: Bp

(Kazu, 2013.07.18 15:15)

Kedves Patrik, bizony erre a kérdésre magadnak kell megtalálnod a válaszodat!

nagyecset@gyor.net

(Luksander Margit, 2013.07.17 15:15)

Úgy utazott a gondolatom, mint a vízcsepp. Hol fönn, hol lenn. Hol napsütésben-felhőben, hol a tenger mélyén fázva és ujból a napfényre kerülve...
Talán én is vízcsepp vagyok.
A cseppek pont olyan különbözőek, mint az emberek.
A sok ember együtt olyan sokarcú, mint az óceán?

Re: nagyecset@gyor.net

(Kazu, 2013.07.18 14:57)

Egyetlen vízcseppben benne van az egész óceán, de csak együtt élhetik meg óceán-létüket.
Hogy miként van ez az emberekkel? Szerintem ugyanúgy, ehhez azonban fel kell fedeznünk saját valóságunkat.
Az életünk egy utazás, ami erről szól: önmagunk megismeréséről, valóságunk felismeréséről.
Mi is olyanok vagyunk, mint egy vízcsepp... talán azok vagyunk.