Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az esővel kezdődött...

2017.12.29

Tabi Kazu: Az esővel kezdődött

 

Sötét van. Az égen nem látni egyetlen csillagot sem, pedig a Hold világít… talán már oda is feljutottak. Már nem tart sokáig a szenvedésem, de még egyszer emlékezni akarok rá…

 

Szokatlanul langyos volt a reggel és a cseresznyefák hirtelen tárták ki virágaikat egymás után. Aki csak tehette, kiment a szabadba gyönyörködni a csodában és beszívni a tavasz édes illatát. Az élénk szellő néhol fehéren kavargott, mint a tiszta hó, távolabb rózsásan, mint a legszebb lány arca… mint az én szerelmesemé. Úgy éreztem, én vagyok a legszerencsésebb férfi ezen a világon! Nem csak engedelmes szép feleségem lesz egy hét múlva, hanem a szerelemmel kötöm össze az életem. A sors kegyes volt velünk. Futva siettem hozzá és már várt a kapuban. A távolban sötét fellegek gyülekeztek, mégis úgy döntöttünk, hogy elsétálunk a kedvenc helyünkig, ami az erdő előtt volt. Régóta terveztük, hogy a szirombontásra ott leszünk, együtt. Elindultunk a faluból kivezető úton, ami a folyóhoz vezetett, majd átmentünk a vörös fahídon és nekivágtunk a rétnek. Erősödött a szél, de észre sem vettük, minél előbb el akartunk érni a cseresznyeligetbe, aztán végre! Szirmok felhőjében sétáltunk, szavak nélkül, csak beszédes tekintetünk árulkodott közös gondolatainkról.

Hirtelen csapott le ránk a vihar és zuhogni kezdett az eső. Visszaindulni nem láttam értelmét, az erdő védelmében bízva futni kezdtünk, és nem tévedtem. A vén fák hatalmas lombja alatt száraz maradt a föld, és a szél sem tudta áttörni a törzsek védfalát. Egy öreg tölgyhöz lapulva bámultuk az elemek küzdelmét és csodálkozva figyeltük a különös felhőket, amik úgy vonaglottak, mintha élnének. Hamarosan gyengülni kezdett a szél és amilyen gyorsan jött, úgy ért véget a zápor.  A nap erőre kapott és mi megkönnyebbülten mosolyogtunk össze, s ekkor pillantásom a nyakára tévedt. Kimonója fűzöldjén egy ujjnyi féreg kúszott rángatózva. Odakaptam, de elkéstem. Ahogy nyálkás teste rátapadt a selymes bőrre, kedvesem fájdalmasan felkiáltott. Legyőzve undoromat , megragadtam és letéptem róla, aztán dühödten rátapostam. Csak egy ragacsos folt maradt utána. A kör alakú sebhelyből rubinvörös vér szivárgott. A folyóban lemosta a sebet és mire visszaértünk a faluba, alig látszott a helye. Estére elfelejtettük az esetet, és egy hét múlva ott álltam a sírjánál…

Az ismert, meghitt világ kapuja bezárult, s én fogolyként vergődtem halálra sebzett lelkem fájdalmának börtönében. Nem tudtam felfogni, hogy már nincs itt velem, hogy soha nem leszünk együtt többé… és talán nem is akartam…

Néha félálomban őt láttam az ágyam mellett, aztán a következő pillanatban elragadtak az álomvilág démonai. Mintha két világ között megrekedtem volna.

Újra és újra megpróbáltam visszahozni őt, és néha sikerült.

 

Kinn álltunk a tulipánokkal telehintett mezőn, és az ég kékjére felhők kúsztak lassan, mígnem fölénk értek. A színük, mint a rothadó avaré, s úgy hánykolódtak a szélben, mint a meztelencsigák a sóban, aztán férgek kezdtek hullani a földre, és minden nappal továbbfolytatódtak az álmok. Embereket láttam, akiknek az arcán másztak, aztán holtakat, akiket szinte elleptek. Idegeim pattanásig feszültek, s lassan attól féltem, hogy beleőrülök. Végül úgy döntöttem, hogy nem alszom többé.

Nem tudom, hogy mi vett rá arra, hogy elhagyjam szobám rejtekét, talán egy ijesztő gondolat, ami egyre erősebben tört felfelé bennem, mígnem összeszedtem minden erőmet és kimentem a világba. Megkerestem az egyetlen barátomat, akiben megbíztam és akit elviseltem.

Éjjel indultunk el. A Telihold kékes fénye mutatta az utat egyenesen a temetőig. Miért jöttem ide éjnek idején? Mert abban bíztam, hogy nem azt látom majd, mint amit éjjelente láttam legsötétebb rémálmaimban, de az volt. Feldúlt sírok, szanaszét heverő kövek a kísérteties holdvilágban, mintha egy megvadult vaddisznóhorda tombolt volna itt már egy jó ideje, aztán meghallottuk a hangokat. A szentély felől jöttek. Nyöszörgés, cuppogás, tompa vergődő csapkodás.

Óvatosan lopakodtunk a kerítésig és a vér megfagyott ereinkben a látványtól. Egymáson hemzsegő vonagló testek, amik alig őriztek meg valamit az emberből. Társam reszketve hátrálni kezdett és megbotlott egy ágban. A lények észrevettek minket. Kapkodva szedtem elő a tarisznyámból néhány sárkánykövet – ahogy a faluban neveztük őket. A papok hozták őket a vulkánról és a belőlük rakott máglya napokig égett. Szemem rémülten tapadt a csúszva-mászva közelgőkre, miközben reszkető kézzel próbáltam tüzet csiholni, és hiába ordítottam barátomnak, akit megbénított a félelem. Tehetetlenül néztem, amikor elérték, és ekkor meggyulladt az első kő és hamarosan lobogva égett a bambuszkerítés hosszú sora, mögötte pedig a sok százéves szentély, s a lángok nyaldosva haladtak tovább a kerten.

Úgy rohantam, mint talán soha. Szívem hangosabban zakatolt, mint lépteim dobbanása. Nem tudom, hogy értem vissza a szobámba, csak lassan tudatosult bennem, hogy a sarokban kuporgok és a fogaim hangosan kocognak. Mi történik? Mik ezek a szörnyek és mit akarnak és mi lesz a világgal? Hiába csuktam le a szemem, a rémképek nem tűntek el, mintha az agyamban vetítették volna, aztán elaludhattam. Talán éjfél lehetett, amikor félálomban megéreztem, hogy valaki van a szobában. Felnéztem és egy ismerős karcsú alakot pillantottam meg a sötét homályban. A szívem nagyot dobbant.  Ő lenne az? Akkor csupán álmom oly eleven, mintha valóság lenne, és ő eljött hozzám, mert a szerelme erősebb a halálnál is? Lassan közeledett, mígnem ott állt mellettem. Előrehajolt, s hosszú fekete haja leomlott válláról és orromat édes vaníliaillat csapta meg. Ajkait éreztem ajkamon, bőrét a bőrömön és nem akartam többé felébredni… soha többé… ám nem menekülhettem sorsom elől.

A reggel durván rúgta szét csodálatos éjszakám melengető emlékét. Meztelenül feküdtem az ágyon, mellettem még langyos volt a párna. Felültem és döbbenettel láttam az apró vörös foltokat a lábamon, a mellemen, a karjaimon. Kerek kis nyomok, mint kedvesem nyakán azon a napon…

Hideg verejték gyöngyözött homlokomon, halántékom vadul lüktetni kezdett, gondolataim egyre őrültebb vágtába csaptak. Mi történt? Bár erre a kérdésre ismertem a választ. Miként sikerült beférkőzniük a gondolataimba, el sem tudtam képzelni, de abban biztos voltam, hogy nem akarom úgy végezni, mint a többiek, akiket a sírjaik mellett láttam. Nem értettem, hogy mi folyik körülöttem és nem láttam értelmét annak, hogy megszökjek, hiszen megfertőztek engem is. Egy hét múlva halott vagyok, és hogy mivé változik utána a testem, megőriz-e valamit emberi tudatomból, ezek olyan kérdések voltak, amikre nem akartam megvárni a választ.

Megfürödtem és tiszta ruhát húztam, elvégeztem a szükséges rituálékat, aztán egész nap imádkoztam. Elbúcsúztam a hanyatló Naptól, ezután a padló deszkája alól elővettem egy sárkánykövet, meg a rövidkardomat. Mindig itt tartottam őket, nehogy ellopja valaki, amikor távol vagyok. Folytattam az imát, majd mikor teljesen besötétedett, meggyújtottam egy gyertyát és letérdeltem a szoba közepén. A láng fölött lassan izzani kezdett a kő. Az idő lejárt!

Tudtam, hogy fájni fog, de már nem féltem. A penge könnyedén hasított a testembe. Bár nincs ember, aki ezt a rituálét gyakorolhatná, ha rákerül a sor, mégis magától értetődően történik minden mozdulat. Forró vérem  bíbor tóvá növekedett, és még láttam, ahogy a padló lángra lobbant  a sárkánykő tüzétől, és én belezuhantam a kegyes tudatlanság örvényébe.

 

Egy hónappal később.

 

A hegyi falucska felett katonai helikopterek köröztek, aztán megkapták a parancsot. Folyékony lángtenger zúdult a házakra, a shinto szentély romjaira, a temetőre, végighömpölygött a mezőn és mohón falni kezdte a cseresznyeligetet.

 

A szobám közepén ültem, vagyis ott, ahol valaha volt. Sűrű fű nőtte be a helyét, akárcsak a faluét. A folyó túloldalán a mezőt sötétvörös seprűfű dús szőnyege borította egészen az erdőig. Egyetlen fácskának sikerült túlélnie az infernót és most ott állt egyedül, miközben a hűvös őszi szél lassan levetkőztette meggyötört fatestét. Tekintetem visszatért az előttem álló alakra. A sötét gomolygásban néha megláttam a pislákoló fényt, ami elkeseredetten küzd a túlélésért.

Talán ezért vagyok még mindig itt, őmiatta, őérte, vagy talán csak saját varázslatom tart fogva. A szent kötél porrá égett a tűzben, de az oltalmazó energia most is ugyanolyan erősen ragyog, mint egy körbe tekeredett kék kígyó. Az árnyak néha megindulnak felém, de nem juthatnak át az imák fátylán. Csak ő marad mindig itt velem…

Talán a remény nem engedi a többiek közé… talán még reméli, hogy történhet valami, de talán csak arra vár, hogy abbahagyom az imádkozást… talán…

2017-juli-aug-413.jpg

Fotó: Tabi Kazu