Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fény - Sötétség - Fény

Sokadszor néztem meg az Avatar-t. Igazán az a pár perc volt a lényeg az elején, ahol a főhős álmában repül, aztán felébredt és szembesülnie kellett a ténnyel, hogy élete végéig nyomorék marad.

Én ébren vagyok, és szünet nélkül álmodom, aztán feltartóztathatatlanul eljön az éjjel és folytatódnak a valósághű rémálmok, amikből kora reggel többnyire saját kiáltásom ébreszt. És mielőtt túlságosan elmélyednék a több, mint lehangoló gondolatban, hogy semmi esélyem egy mesterségesen előállított szupertestre, folytatom inkább az éber álmodást. De néha mégis felbukkan a kérdés: Miért? Miért én és miért pont ez, amitől a legjobban félek?

Gimnázium után fogalmam se volt, hogy mit is akarok az élettől, az értelmetlennek tűnő tanulást meg már nagyon untam, és kapóra jött egy rokonom ismeretsége, akinek a révén egy fényképész mellé kerültem tanoncnak. Jó tanárom volt mind szakmailag, mind emberileg, és így történt, hogy fényképész lettem. A barátság, oldott munkahelyi légkör mellett nagy előnye volt a helynek, hogy munkánk változatos jellegének köszönhetően viszonylag nagy mozgásszabadságot adott, és ezt a kutya se ellenőrizte. Ha éppen kevés volt a hivatalos munkánk, és az időjárás is kegyes volt, akkor néha eltűntünk a közeli folyó partján, vagy a városban, hogy pillanatokra vadásszunk. Ekkoriban fedeztem fel magamban azt, ami mindig is itt volt, de csak most ismertem fel – a Fény! Mindenhol, mindenben őt kerestem és most rátaláltam egy módszerre, amivel talán megfoghatom, bezárhatom magamnak. De sohasem sikerült! Hiába volt bennem a kép, a kamera képtelen volt visszaadni azt, amit láttam. Mikor megjelentek a digitális fényképezőgépek, felébredt a remény, hogy talán majd most sikerül, és tényleg bíztató pillanatok születtek, de egyik sem lett teljes, valami hiányzott belőlük minden esetben. Azt a fantasztikus ragyogást, amit belül láttam, semmi nem volt képes visszaadni.

Sorsom később úgy alakult, hogy eltávolodtam a fényképezéstől, de a tekintetem most is megállt egy pillanatra, ha esőcseppben, harmatban, jégkristályban, vagy szemekben megláttam azt a csillanást.

Valamikor festeni kezdtem, és itt is azt vettem észre, hogy igyekszem a festékből előcsalni a ragyogást. Érdekes módon én láttam/látom a képeimben azt a bizonyos fényt, de egy másik megfigyelőnek már nem biztos, hogy látható, legalábbis ez volt a benyomásom annál a kevés embernél, akiknek megmutattam őket. Talán egyetlen kivétellel. Ő volt az első mesterem. Ő tanított meg fényképezni, és később festőművész lett.

Ahogy teltek az évek, egyre inkább a fantáziámra hagytam a képalkotást, és arra figyeltem fel, hogy a formavilága egyre gazdagabb, színesebb, ragyogóbb és tágul. Bármit megteremthettem, amit csak akartam, ebben csak korlátolt képzelőerőm szabhatott gátat. De néha most is előtörtek a rémálmok, mint gyerekkoromban. Többnyire a sötétséggel jöttek. Emlékszem, mikor egyszer az unokatestvéreméknél voltam pár napot úgy Mikulás táján, és este leengedték a rolókat az ablakokon. Teljesen sötét lett. Annyira sötét, hogy semmit sem láttam. Se átszűrődő fényt, vagy derengést, semmit. Hiába meregettem a szemem, vaksötét volt, mintha vak lennék. Kis híján pánikba estem, és ez később sem sokat változott. Később sikerült annyira úrrá lennem rajta, hogy megelégedtem halvány derengéssel is adott esetben, de néha így is kellett valami világosabb, mint mondjuk a digitális óra számai. Valamiképpen a vaksötétség az élve eltemetettség iszonyával kapcsolódott össze.

De volt még valami, ami ebben a vaksötétségben történt, miközben tágra nyílt szemem vaksin bámult a semmibe. Úgy éreztem, mintha megváltozna körülöttem a „levegő” és megtelne. Sűrűbbnek tűnt, mintha egy másik közegbe kerülnék és ott volt az érzés, hogy nem vagyok egyedül. Ahogy lecsuktam a szemem, az érzés többnyire megszűnt. Az csak később ugrott be, hogy talán a félelmem nyit kaput valaminek? Ha a szem a lélek tükre, akkor lehet akár egy bejárat is a lelkem felé, és nagyon nem szeretném, hogy bejusson oda valaki, vagy valami, ami rossz érzést kelt bennem.

Vajon mit látnak a vakok? Látnak egyáltalán valamit? Az bizonyított, hogy valójában az agyunkkal látunk, nem a szemünkkel. Az csak az optikai lencse, de mindaz, amit tudni vélünk látni, azt az agyunk produkálja, és milyen sokszor csap be bennünk, amikor eldönti helyettünk, hogy mit kell látnunk, nem pedig azt mutatja, ami valóban ott van.

Levettem a fekete kendőt a szememről, s bár a szobában félhomály volt, mégis szinte bántónak éreztem a 4 órányi sötétség után. Körbejártam a lakást, hogy eltakarítsam a romokat, amiket ügyetlen tapogatózásommal okoztam. A térdem erősen sajgott, mert a nappaliban hasra estem egy papucs miatt, de ekkor sem vettem le a kendőt, és erre majdnem büszke is lettem volna, ha nincs ott a gondolat, hogy megállíthatatlanul közeledik az a pillanat, amikor már kendő se kell a teljes sötétséghez.

Egy hónappal ezelőtt az orvos beutalt a szemészetre, egy alaposabb vizsgálatra, és ott derült ki, hogy meg fogok vakulni. Egy év, talán csak pár hónap, nem tudták, csak azt, hogy a folyamat megállíthatatlan. Megpróbálják lassítani – ennyit tehetnek értem. A világ lassan el fog sötétedni, és egy nap végleg eltűnik a szememből. Először ledöbbentem, de nem bírtam felfogni, hogy mindez most velem történik, aztán rám tört a félelem, a félelem a sötéttől. Eddig elűzhettem, gyertyával, villannyal, mígnem beköszöntött a pirkadat, de a jövőben mivel űzhetem el? Ott lesz körülöttem és én benne és nem tudok elmenekülni. Azt hiszem, ekkor estem pánikba, aztán depresszió lett úrrá rajtam, de hála az elmúlt évek útkeresése során gyűjtött tapasztalataimnak, sikerült kilábalnom a reménytelenség mocsarából. Ez persze nem azt jelentette, hogy egy csapásra megszűnt volna a félelmem. Dehogy szűnt meg! Ott volt és megpróbált lecsapni minden lehetőségnél, de már nem uralkodott felettem. Elkezdtem más szempontból vizsgálni a helyzetem. Ebben a világban egy vak ember nyomoréknak számít, de ugyanakkor ez a világ csupán illúzió, amit az agyunk tesz számunkra valóságossá, vagyis amit nem látunk többet, az az illúzió. Ebből tovább lehet gombolyítani, hogy valójában nem is vakulok meg, csak egy fizikai érzékszervem szűnik meg, ami eddig is csak fizikai szinten működött, sokszor megakadályozva a valódi látásomat. A benső világomat továbbra is látni fogom, sőt, talán elevenebben, mint eddig. Meglepődve vettem észre, hogy egy kicsit kíváncsi vagyok, bennem milyen változást fog okozni egy ilyen fontos érzékszerv elvesztése. Őrültségnek tűnt, de mégsem volt az. Aztán eszembe jutott, hogy soha többet nem festhetek, nem írhatok és nem olvashatok, nem gyönyörködhetek a csillagos égben, napkeltében, tavaszi rügyfakadásban, ősz színpompájában és ettől ismét zuhanni kezdtem, de valaki megint megszólalt odabenn.

  • Nem tudsz többé írni? Na és! Emlékezz csak, hányszor okozott fejtörést, miként önts szavakba mélyebb gondolatokat, és az évek múlásával egyre többször. Nem te magad mondogattad, hogy eljön egyszer az a pillanat, amikor már nincs mit írni, mert lehetetlen lesz a betűkbe kényszeríteni a gondolataid? Nem fogsz tudni festeni? De hiszen a képzeleted festi a legtökéletesebb képeket, amelyeket bármikor megváltoztathatsz. Olyan színeket keverhetsz, melyeket lehetetlen festékből előcsalni. Most még azt próbálod megörökíteni, amit belül látsz a tökéletességben, de azt a Valódit soha nem fogod tudni fizikai eszközökkel visszaadni, mert az eszközök tökéletlenek, csak a Tökéletesség iránti vágyat tudod közvetíteni a külső világ felé. Ezek a képek csak felületes élvezetet adnak, mégis oly sokszor képesek velünk elfeledtetni a valódit! Gondold végig, hogy mekkora lehetőség rejlik ebben a test számára oly fájdalmas veszteségben! Ami nehéz lesz, az a sokszor megalázó kiszolgáltatottság, de ez átmeneti állapot, ha te is akarod. Sok mindent megtanulhatsz, ha nem lázadsz, nem adod fel, hanem egyszerűen elfogadod. Nem kell, hogy elveszítsd a fizikai világot sem, hiszen vannak lehetőségek vakok számára is, hogy írhassanak, meg könyveket olvashassanak, ha arra van igényük. Ami azonban fontos, nagyon fontos: Soha ne keress bűnöst, felelőst, fogadd el az állapotod, mint sorsod elkerülhetetlen részét! Persze, ha akarsz, imádkozhatsz, hogy ne következzen be, ha netán mégis elkerülhető lenne.

Csend lett hirtelen. A hang elhallgatott. Ismét az agyam vette át az irányítást. Megpróbáltam összegezni magamban. Mi is fog történni? Lassan összehúzódik előttem a függöny, elzárva tekintetem elől a világot, amelyet megismertem, mióta itt vagyok benne, de ki állíthatja teljes bizonyossággal, hogy ezzel vége a Fény világának? Talán kitárul valahol egy ablak, ami mögött egy teljesen más dimenzió nyílik meg előttem, ahol a szív nagyobb teret kap, mint eddig. A sorscsapás csak annak sorscsapás, aki abban hisz. Talán életem legnagyobb leckéjét fogom megtanulni – a hitet a FÉNY-ben, amit egész életemben kerestem.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.