Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Haku, egy szikla bonsai meséje

2016.04.01

Egy vénséges erdő mélyén, egy kis tisztás szélén, a Nap melengető fénye felébresztett egy alvó magvat. Langyos eső öntözte, a rengeteg megvédte a vad viharoktól, a sziklás talaj meg az őzektől. Lassan cseperedett, formás törzset növesztett, karcsú ágaival az égen úszó bodros felhőknek integetett. Úgy tűnt, hogy eseménytelen, ám biztonságos és hosszú élet áll előtte. De nem így történt. Egy meleg, nyári napon váratlanul emberek bukkantak fel. Hangosak voltak és durvák. Süket füleikkel nem hallották a fájdalomkiáltásokat. Ágakat tördeltek, néha késsel hasítottak egy-egy törzsbe, hogy jeleket véssenek beléjük. A tisztásnál megálltak pihenni. Leültek egy sziklára és enni kezdtek, közben az egyikük fiatal fácskákat kezdett kirángatni a földből. Az erdő tehetetlen dühvel figyelte gyermekei értelmetlen pusztítását, de nem avatkozhattak közbe.

Az emberek egy zsákba gyömöszöltek néhány csemetét és indulni készültek. Ekkor látta meg egyikük a kis fácskát. Odament hozzá, és egyetlen rántással kitépte a köves talajból.

Az emberek azt hiszik, hogy a növények nem éreznek. Micsoda tudatlanság! A kis fa azt hitte, ez a vég! Borzalmas fájdalom cikázott végig minden ágán, minden szál gyökerén. A törzse súlyosan megsérült. Örökkévalóságnak tűnt az út az erdő széléig, ahol végül eldobták. Ott feküdt egy ösvény mellett az éltető föld nélkül, családjától elszakítva, halálra ítélve. Érzékelte, hogy emberek mennek dolguk után a földúton, mit sem törődve avval, hogy a nap sugarai lassan rákúsznak, s az életet adó melengető fény most megöli. Reszkető lelke félelemmel telt a halál kapujában, mikor valaki megállt mellette és felemelte. Óvatos ujjak tapogatták végig, de ahogy a törzséhez értek, a fájdalom felerősödött. A nedvesség lassan elfogyott ágaiból, levelei betegen lógtak, és ő a közelgő búcsúra gondolt..

Tikkadt gyökerei friss vízbe merültek. Először azt hitte, álmodik, ám az első mohó korty után rájött, hogy egy patakban áll, aztán bebugyolálták és az út folytatódott. Nem ismerte az embereket, csak a mesékből, amit az öregek regéltek néha. Ezek a történetek többnyire ijesztőek voltak és kegyetlenek, de volt pár érdekes is közöttük, amit a vén szilvafa mesélt, mielőtt életereje utolsó csöppjét utolsó gyümölcsébe küldte. Azt mesélte, hogy az erdő szélén bölcs emberek élnek, akik néha egy-egy fiatal fát kerestek, amit óvatosan kivettek a földből és magukkal vitték, aztán megtörténhetett, hogy évekkel később visszahozták és újra elültették valamelyik szikla szélén.

A fácska nem hitte el a történetet, talán mert rövid élete során sohasem jártak feléjük emberek, és azt gondolta, hogy talán nem is fogja már megtudni, hogy igaz-e a szilvafa meséje. Ereje gyorsan fogyott, néhány ága képtelen volt a nedvet keringésben tartani és a törzse nagyon fájt. A világ kezdett köddé válni. Nem érezte, hogy vigyázó kezek tisztogatják, balzsamot kennek a szörnyű sebbe és szorosan átkötözik, majd miután a halott ágacskákat és szakadt gyökereket levágták, puha földbe teszik, amibe éltető víz szivárog.

Talán álmodott. Halk mormolást hallott, egy dallamot, és ezt álmodta sokáig. Nem tudta, meddig aludt, mígnem egy reggelen felébredt. Most is hallotta a hangot. Egy ember ült előtte csukott szemmel. A fácska nem szemekkel látta, nem fülekkel hallotta, mégis érezte, hogy ez az ember találta meg, és ő gyógyította meg. A hangjában egyfolytában ott rezgett a fény, ami átjárta ágait, gyökereit. Bár sok levelét elveszítette, de aprócska csírák szunnyadtak a helyükön, s amelyek csak arra vártak, hogy ő elég erős legyen hordozni és táplálni őket. Csend lett. Az ember kinyitotta a szemét és figyelmesen szemlélte a kis fát, aztán elmosolyodott.

„Haku”. Így nevezte őt megmentője.  Mindig beszélt hozzá, néha hangokkal, néha hangok nélkül, aztán arra kérte, engedje meg neki, hogy alakítsa az ágait, a törzsét. Néha fájt, de nem sokáig, mert jöttek a fénylő hangok, amik gyógyítottak, és lassan nem csak érezte, hanem megértette, mit akar az ember.

Egy kertben lakott néhány másik fával. Az erdővel ellentétben itt többnyire csend volt, csak a fiatalabbak suttogtak halkan. A legöregebbről azt mondták, elmúlt 100 éves, mégis minden tavasszal teljesen beborítják hófehér virágai, nyáron mélyzöld sátorrá válik, ami most aranybarnában játszott. Az idő múlását leveleik hullása számlálta, és ők egyre többet és egyre hosszabban aludtak, mígnem megérkezett a tél. Álmában ott állt a tisztás szélén, eseménytelen biztonságban.

A tavasz csókja egymás után ébresztette őket. Izgatott örömmel üdvözölte a sokasodó rügyeket ágain, és még nagyobb izgalommal várta az embert.

Észre se vette az idő múlását, az erdő helyét lassan az ember töltötte be és a fény, ami áradt belőle. Ez táplálta fürtös virágait, élénkzöld leveleit, sapkás magvait, kígyózva nyújtózkodó ágait. Törzsén a seb forradássá kérgesedett, ami fölött nem hozott többé új ágakat. Mégsem bánkódott, mert úgy érezte, hogy az ollók, csipeszek és drótok segítségével egy házzá válik, amibe a Fény költözik bele lassan. Látszólag mozdulatlanul állt, mégis egyre többször pördült és lendült az őt betöltő örömmel, és ez az érzés egyre tovább maradt.

Egy késő nyári estén a Telihold fényében fürdött éppen. A közelben tücsök énekelt, és megérezte a közeledő férfit. Leült eléje, gyengéden megsimogatta leveleit és énekelni kezdett, és a fa egész éjjel táncolt a Holddal.

Másnap különös dolog történt. Az ember leemelte a helyéről, vigyázva batyuba kötötte, majd elindult vele. Erdei ösvényen haladtak, aztán hamarosan emelkedni kezdett az út és sziklák háta bukkant ki a talajból. A férfi megállt, az út véget ért. Egy csipkés kő hasadékába ültette be a fácskát.

-  Szabad vagy!  – mondta halkan. – Köszönöm, hogy bíztál bennem!

Búcsúzóul megsimogatta még egyszer az ágait és hamarosan eltűnt az ösvényen.

Eltelt az első éjjel és a fa magányos volt. Hiányzott a többiek suttogása, de leginkább az ember hangja. Sokáig nem értette az erdőt maga körül, aztán mikor lehullott az első hó, ő is elaludt, és az emberről álmodott. Mikor az érkező tavasz elhessentette az álmokat, meghallotta az ébredő fák üdvözlését és a mélyből az ifjak lelkes kiáltozását. Meglepetten nézett körbe. Nem messze tőle megmozdult pár apró göröngy, s lelkében váratlan izgalom ébredt.

 

szikla-bonszai.jpg

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.