Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Karácsonyi történet - A takaró

Élt egyszer egy ember. Tisztességesen élt, nap mint nap kijárt a földjét művelni, takaros házat épített, aztán mikor úgy érezte, itt az ideje, megnősült és hamarosan fia született. Nagy szeretettel fogadták az apróságot, anyja babusgatta, apja meg fajátékokat faragott neki. Teltek az évek, a kisgyermek gyorsan növekedett, egyre ügyesedett és egyre többet tudott segíteni az apjának is. Szép szál fiatalember lett belőle és hamarosan azt tervezgette, hogy ő még nagyobb házat épít és még nagyobb földet fog megművelni, hogy ha majd egyszer gyerekei lesznek, nekik is mindenük meglegyen. Hajnaltól késő estig dolgozott, apja meg egyre többször maradt otthon és a ház körüli teendőkben segített a feleségének, és mikor az asszony meghalt, a házimunka is rámaradt. Mialatt fia férfivá érett, ő lassan öregedni kezdett. Arcát az évek barázdákkal szántották fel, hátát meggörnyesztették súlyukkal, de mosolya nem változott, huncut fénnyel csillogott szemeiben. Egy szép napon elébeállt a fia.

- Édesapám, itt az ideje, hogy megnősüljek és te végre nyugodtan pihenhess!

Az öreg csak bólintott és nem is telt el sok idő, szép fiatalasszonnyal bővült a család. A ház kivirult keze nyomán, az épület mögött takaros konyhakert zöldellt pompás virágágyásokkal tarkítva, ám a legnagyobb öröm akkor köszöntött be, mikor a hasa gömbölyödni kezdett. Aztán egy tiszta, fenyőillatú téli napon megszületett a várvavárt kis jövevény, egészséges kisfiú. A karácsonyt már négyesben töltötte a boldog család. Nagyapa ahogy öregedett, egyre fázósabb lett, ezért vastag, bolyhos takarót kapott ajándékba. Esténként beleburkolózva üldögélt kényelmes karosszékében, unokáját az ölébe vette és órákig mesélt neki a mező szorgos tündéreiről, az erdő huncut manóiról és a patak aprócska, ám annál virgoncabb sellőiről. A büszke apa pedig még többet dolgozott, anyja meg hol kicsinyét babusgatta, hol a házat szépítette, kertjét gondozta, még több virágot ültetett és kialakított a kert mellett egy tágas baromfiudvart. A gyermek legtöbb idejét nagyapjával töltötte, aki örömmel vigyázott kisunokájára. Elővette fia megkopott játékait, megtisztította, simára polírozta őket és együtt játszott a cseperedő gyerekkel, s tanítgatta erre, arra. Eközben felvirágzott a gazdaság, a fiatal férfi szorgalmasan dolgozott, és a föld gazdag terménnyel hálálta meg a törődést és a tengernyi verítéket, asszonya odaadóan vigyázta a ház rendjét, szárnyasjószágai elégedetten káráltak és serényen rakták hófehér tojásaikat, amikre már a szomszéd faluból is voltak visszatérő vásárlók. A ház is megváltozott, nagyobb lett, hiszen a gyereknek több hely kell, ám ezzel anyjának is több lett a munkája. A kisfiú ebből nem vett észre semmit, hiszen sohasem volt egyedül, soha nem unatkozott, Nagyapó mindig vele volt. Ahogy cseperedett, egyre fürgébb lett, nagyapja léptei pedig egyre lassúbbak. Már nem tudott utánaszaladni, csak komótosan ballagott és bizony néha eltaposott egy-egy kihajló virágot az ágyás szélén, vagy zsenge eperhajtást, ami kikúszott az útra. Az asszony eleinte nem szólt. Levágta a virágot, összekötötte a terjeszkedő évelőket, az eperültetvényt meg elkerítette, az öreg pedig igyekezett jobban odafigyelni, ám látása romlani kezdett, keze reszketővé vált. Reggeli kenyere lehulló morzsáit nem vette észre, akárcsak az ebédnél a terítőre kilöttyenő levest. Néha felborult a bögréje, és a tea, vagy a kávé lefolyt a tiszta konyhakőre. A tisztálkodás is nehezére esett már egyedül és a lavórból kilötykölődött a szappanos víz. Az asszony egyre kevésbé titkolta bosszúságát, aztán eljött az a nap, amikor egy lehulló kenyérdarab láttán kifakadt:

- Miért nem képes a tányér fölött enni! Már megint csupa kosz lett a kő! Egész nap suvickolok, maga meg egy pillanat alatt minden munkámat tönkreteszi!

Az öreg szégyenkezve nézett rá és szemeiből lassan eltűnt a fény. Megkapaszkodott az asztal szélébe, felállt és szó nélkül kicsoszogott. A gyerek ijedten nézett az anyjára, aki dühösen küszködött a sírással.

- Istenem! – kiáltott fel és apósa után szaladt bocsánatot kérni.

Teltek a napok, és látszólag visszatért a béke, de valami megváltozott. A kisfiú minden nap bement nagyapjához varázslatos világokban játszódó meséit hallgatni, ő pedig már nem üldögélt annyit a konyhában, inkább visszahúzódott szobája meghitt csendjébe, vagy az erdő széléig sétált és egyre többször nem igyekezett vissza ebédelni, inkább magával vitte az elemózsiát, amit a friss levegőn majszolt el, a morzsáknak meg örültek a madarak és a hangyák. Az asszony nem értette a változást, és mikor a fia is folyton a nagyapjával akart menni, bosszúsága visszatért. Minek főz, ha senki sincs itthon időben, és hogyan tanítsa fegyelemre a fiát, ha ez az önfejű vénember rossz példát mutat neki. Néha elmondta férjének az aggályait, aki eleinte nem foglalkozott vele, aztán mikor először került szóba egy otthon, megdöbbent. Hallani sem akart róla, ám az asszony nem adta fel. Talán az is közrejátszott, hogy második gyermekét várta és sokszor érezte rosszul magát. Az öregember igyekezett segíteni, de semmit sem úgy csinált, ahogy a menye szokta. Sosem a jó eleséget adta a baromfinak, nem lett elég tiszta az ól, a kevésbé érett szedret is leszedte, nem pucolta le eléggé a krumplit, meg a zöldséget mielőtt a házba hozta, sem a lábát nem törölte meg rendesen. Mindig volt valami kifogás, és az öreg inkább az erdőbe ment, ha nem esett az eső, és a gondolataival együtt bandukolt a színpompás lombsátor alatt. A világ ragyogott, de a fény nem tudott áttörni a szívéig. Egyetlen öröme az unokája volt, aki néha utánaszökött, megfogta a kezét és mesélt neki az álmairól, vagy őt meséltette. Egyik ilyen sétájukról hazaérve meglátták a ház előtt a mentőt. Nagyapa megszaporázta lépteit és ekkor jött ki a fia a doktorral.

- Mi történt? – kérdezte aggódva a fiát.

- Elesett. Szerencsére nem történt baj. Hol voltatok? – kérdezte szemrehányóan. – És te hol voltál? – förmedt megszeppent fiára.

- Ne rá haragudj! – kérte szelíden az öreg. – Utánam jött. Ha nem megyek el, akkor az anyja mellett lett volna.

- Igen – bólintott a fiatal férfi. – De te megint elmentél és ő egyedül hagyta az anyját, mert fontosabb neki a csavargás, mint az anyja, aki babát vár.

A kisfiú könnyes szemekkel meredt az apjára, aztán felsírt.

- Ne haragudj apa! Kérlek! Nem akartam, hogy anya beteg legyen!

Az öreg kezét oltalmazón unokája fejére tette, aztán komoly arccal nézett fel a fiára.

- Ez a gyerek még csak hat éves lesz. Nem tehet arról, ami történt. Ha mindenáron felelőst keresel a történtekért, itt vagyok én.

Egy hét múlva a ház előtt állt a nagy családi autó, a csomagtartóban két jókora táska. Nagyapa szótlanul jött ki a házból és beszállt a hátsó ülésre. A fia váratlanul kiugrott a kocsiból, visszasietett integető feleségéhez és berakta a gondosan összehajtogatott puha takarót az öreg mellé.

- A kedvenc takaród. Nehogy itt maradjon – mondta zavartan és nem nézett apja szemébe.

Alighogy elindultak, kivágódott az ajtó, és a kisfiú rohant ki kétségbeesetten kiabálva. Arcán patakokban folytak a könnyek, de hiába futott, nem érte utol a távolodókat. Nagyapja nem fordult vissza. Szeméhez emelte a kezét és az apró csillanást elrejtette ujjai közé.

- Ne sírj! – próbálta vigasztalni a fiúcskát az anyja. – Jó helye lesz Nagyapának. Majd meglátod, milyen szép helyen lakik! Olyan mint egy szálloda, mint egy nyugdíjas nyaraló, ahol vigyáznak rá. Kiszolgálják és fázni sem fog, hiszen vele van a kedvenc takarója, és minden hétvégén meglátogatjuk majd, ha a kistestvéred megszületett.

- Nem lesz jó helye! – hüppögött a gyerek. – Egyedül lesz és én is!

- Hogy mondhatsz ilyent, hiszen mi itt vagyunk veled!

A fiúcska beszaladt a szobájába és álomba sírta magát. Apja másnap már hajnalban dolgozni ment. Be kellett takarítani a terményt, szokott vevőik sorban jelentkeztek, de a házba beköltözött a csend. A kisfiú folyton anyja mellett volt, aki sokszor rajtakapta, hogy az ablakon les kifelé, mintha várna valakit.

Az ősz elbúcsúzott, a téli vetés és a felszántott földek türelmesen várták a puha hótakarót. Karácsony közeledett. A férfi szinte minden nap kis családjával töltötte az idejét. Néha, amikor egyedül maradt, felhívta az apját, de beszélgetéseik rövidek voltak és utána sokáig nem találta a helyét sehol.

Egyik este hármasban üldögéltek a nappaliban. Tűz pattogott a kandallóban, sült alma illatozott a tányérokon, mikor a gyerek váratlanul megszólalt:

- Szeretnék nektek ajándékot venni karácsonyra!

Szülei meglepetten néztek egymásra.

- Feltörhetem a malacperselyemet?

Apja szeme büszkén csillant.

- Kár lenne érte – jegyezte meg. – Ha úgy gondolod, elmegyünk kettesben a városba, és bemegyünk a bankba. Van egy számla a te neveden. Megmondod, mennyi pénzre van szükséged, és akkor nem kell összetörni azt a szép malacot.

- Nem, nem – tiltakozott a fiúcska. – Abba a perselybe gyűjtöttem ajándékra a zsebpénzemből, amit Nagyapától kaptam. Azt mondta, talán egyszer nagy örömet okozok vele valakinek.

- Rendben – komolyodott el egy pillanatra a férfi. – Ahogy szeretnéd. Ha akarod, holnap a városba mehetünk.

- Nem, nem! – tiltakozott ismét a gyerek. – Nem hagyhatjuk egyedül anyát! A szomszédunk megígérte hogy elvisz, ha elengedtek vele.

Másnap jó melegen felöltözve várta a kapuban a szomszédjukat, aki hamarosan megérkezett két lánykájával. Egész úton nevetgéltek, miközben földimogyorót ropogtattak. Mire megérkeztek, az ülés alja tele volt lehullott héjakkal.

- Ejha! Mókusok is utaztak velünk? – nevetett fel a lányok apja, miközben a gyerekek sorban kikászálódtak. - Úgy látom, nagyon ízlett nekik – rázta ki a szőnyeget. - Máris tiszta - nevetett jóízűen -, és most kalandra fel!

Esteledett, mire hazaértek. Szülei kíváncsian nézték, ahogy a jókora csomagot becipeli a szobájába, de nem kíváncsiskodtak. Elmesélte nekik a sok látnivalót, a forró fahéjas almateát, finom mézespuszedlikat és édes habcsókokat, amiket megkóstolt, miközben szülei a hozott karácsonyi kekszeket ropogtatták. Mikor lefeküdt, gyors imát mormolt, majd megint küldött Nagyapának egy „jó éjszakát!”-ot, mint minden este.

Beköszöntött az ünnep. A ház néma csendjét várakozó készülődés váltotta fel. Karácsonyi zene szólt a nappaliban, odakinn hópelyhek szállingóztak vastagodó dunnájukra. Anyja egyre nehezebben mozgott, ezért a szomszédasszony átjött segíteni az ünnepi sütés-főzésben. Apja reggel elment a szomszédjukkal a fenyőfát kivágni, aztán beállította a nappali közepére. Gyönyörű fa volt sűrű, erős ágakkal és az illata! Mintha az erdő beköltözött volna hozzájuk. A fiú először segíthetett a fa díszítésében. Észrevette, hogy apja keze egy pillanatra megállt, mikor a lamettákért nyúlt. Ezt mindig Nagyapa csinálta. Néha egy óráig is eltartott, mire mindet felaggatta, de ő tudta a legszebben felrakni az ezüst szálakat. Felkerültek a díszek, végül az angyal is a tetejére. Ilyenkor leültek együtt és ő felkapcsolhatta a világítást egy percre, aztán Nagyapa fogott egy almát, elfelezte és megették. Amikor elfogyott, eloltották az égőket, és a nappali be lett zárva estig. Ma nem várta meg a világításpróbát. A férfi elgondolkodva nézett fia után, aztán megsimogatta felesége arcát, majd bezárta a nappali ajtaját és behordta az ajándékokat a fa alá. Az asszony egész idő alatt a férjét figyelte.

„Miért nem szól? Miért nem mondja ki a gondolatait? Miért nem beszélünk egymással?”

Lassan beesteledett. A kisfiú kijött a szobájából, kezében a hatalmas, díszes csomag. Apja még gyorsan berakta a fa alá, aztán megszólalt egy csengettyű, felcsendült a „Csendes éj” csodálatos dallama és az ajtó kinyílt. Mintha Meseországba lépne be, olyan volt az érzés most is. A színes fények, gyertyalángocskák, illatok, szülei mosolygó arca, csak Nagyapó hiányzott. Letörölte kibuggyanó könnyeit és anyjához simult, aki átölelte.

- Nagyon kíváncsi vagyok, mit kaptunk tőled ajándékba!- mosolygott apa és bontogatni kezdte a szalagokat. – Te nem vagy kíváncsi a magadéra?

A gyerek felemelt egy dobozt és óvatosan szedte le a csomagolópapírt, közben szüleit figyelte.

Vajon tetszeni fog nekik, amit kapnak? Örülni fognak neki?

A nagy papír szétcsúszott, apja mosolya megfagyott. Döbbenten nézett a gyönyörű, puha takarókra és a kuszán megírt kártyára. Pillantása feleségére esett, aki elsírta magát.

- Öltözzetek gyorsan, addig kihozom a kocsit!

A fiú egész idő alatt anyjához bújt. A sűrű hóesésben csak lépésben tudtak haladni, noha nem volt forgalom az utakon, hiszen ma mindenki otthon ünnepelt a családjával. Az épület, ami előtt megálltak, színes fényfűzérekkel volt feldíszítve.

- Maradjatok itt! – szólt a férfi és kiugrott a kocsiból. Odahajolt a gyerekhez és megsimogatta az arcát, a feleségét megcsókolta, az asszony meg valamit súgott a fülébe. Ő bólintott, aztán rohanni kezdett a nagy kapu felé. A fiú látta, ahogy eltűnik a hatalmas bejárat mögött. Anyjára nézett, aki rámosolygott. Furcsa izgalom ébredt a szívében, nem értette, csak a kapura meredt várakozóan. Telt az idő, aztán egyszercsak megmozdult és lassan feltárult. Sárga fény özönlött kifelé és meglátta az apját, kezében két nagy táskával. Mögötte ismerős alak jelent meg.

- Nagyapa! – kiáltott fel szinte sikoltva és vadul cibálni kezdte az ajtónyitót. Ahogy kiugrott, megcsúszott és elesett a hóban, de ez most nem számított. Minden erejével bele akart kapaszkodni Nagyapóba és nem elengedni többet... soha többet! Csak lassan tört a tudatáig utat apja hangja.

- Jól van már, ereszd el Nagyapát, így nem tudunk hazamenni.

- Hazajössz Nagyapó? – nézett fel az öregre, aki fénylő szemekkel bólintott.

- Köszönöm apa – suttogta a férfi és leguggolt fiacskája elé. – Nagyapa hazajön és soha többet nem megy el. Velünk marad mindig. És most mehetünk?

A gyerek meglátta, hogy apja a homlokához szorítja Nagyapa kezét, mielőtt felállt. Anya a kocsi mellett állt és sírt, aztán meg akarta csókolni Nagyapa kezét, de ő megölelte őt. Kinn álltak a hóesésben karácsony estéjén és sírtak, de az volt ifjú élete addigi legszebb karácsonya.

   A fiatal férfi összerezzent, beszűrődő kacagás ébresztette fel tűnődéséből. Pillantása a kezében szorongatott falovacskára tévedt. Ráfér egy alapos tisztítás, akárcsak a többi játékra a dobozban, ha majd a fiának akarja adni játszani őket. Lehet, hogy ő is karácsonykor születik meg, mint a húga huszonöt évvel ezelőtt. Nagyapó még neki is mesélhetett csodálatos töréneteket, aztán egy jácintillatú tavaszi reggelen nem tért vissza Meseországból. Ott maradt mesélni a szorgos tündéreknek, huncut koboldoknak, meg a virgonc sellőknek. Letörölt egy kíváncsi könnycseppet, aztán felállt, és a régi fajátékaival teli kartont kivitte a műhelybe. Kis kulcsot vett elő a zsebéből és kinyitotta a faliszekrény ajtaját. Megsárgult borítékot emelt ki, abból egy megfakult karácsonyi képeslapot. Girbegurba gyerekírás látszott rajta, az ő huszonöt évvel ezelőtti első önálló írása.

Apa és Anya kedvenc takarója,

hogy ne fázzatok majd a nyugdíjas nyaralóban.”

Mosolyogva végigsimította ujjaival, aztán visszatette a szekrénykébe. Hasábfát vitt a kandallóba, majd kiment a konyhába.

- Apa! – ugrott a nyakába lánykája. – Képzeld, az öcsikém pacsit adott anya hasán keresztül! Már annyira, de annyira várom, hogy itt legyen!

A férfi átölelte asszonyát és rámosolygott szüleire, akik a feltört diót pucolták az ünnepi kalácshoz.

- Idén is szép karácsonyunk lesz! – jegyezte meg és leült melléjük segíteni.

A vastag felhőkből hópelyhek indultak útnak és hamarosan fehérré varázsolták a mezőt, meg az erdő kopaszon feketéllő fáit. Az ablakot halkan megkocogtatták kintről. A kislány kíváncsian odaszaladt, de nem látott senkit. Ekkor hirtelen apró nyomokat vett észre a párkányon, ám a következő pillanatban huncut szélörvény támadt és a nyomok eltűntek. Szemei nagyra tágultak, aztán felkacagott és visszafutott az asztalhoz diót nassolni, miközben titokban pár szemet a zsebébe dugott, amiket majd később kitesz a párkányra.

 

weihnachten3.jpg

 

- És most miről meséljek nektek? – nézett körbe Nagyapó a körülötte üldögélő csillogó szemű tündéreken, meg koboldokon, miközben végigsimította a bolyhos takarót a térdén.

 

 (Egyszer réges régen olvastam egy szép történetet, annak a magvát használtam fel ehhez a meséhez: nagyapa takaróját.)

hopehely.jpg

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

jilies@freemail.hu

(, 2016.03.26 23:29)

Még a könnyem is kikandikált a szemem sarkából ahogy e sorokat olvastam.

Re: jilies@freemail.hu

(Kazu, 2016.03.27 17:36)

Köszönöm, és remélem, hogy még lesznek szép történeteim.

vitezgabi878@gmail.com

(Fné Vitéz Gabriella, 2015.01.28 13:17)

Kedves Kazu!

Nagyon kedves, tanulságos történetet sikerült leírni.
Gratulálok!

Re: vitezgabi878@gmail.com

(Kazu, 2015.01.29 11:19)

Köszönöm.

Győr

(Banyus, 2013.12.02 11:08)

Nagyon szép történet. Azt hiszem, keveseknek adatik meg szeretetben, és szépen megöregedni.
Tele vagyok lelkifurdalással.
Az én Anyukám egyedül él, és nem lehet jó neki. Igaz, nem nyugdíjas nyaralóban él, hanem a saját lakásában a saját emlékeivel, akik közül már régen, fiatalon elüldözte a tündéreket, koboldokat és a huncut manókat.
Tanítani kellene az embereket a türelemre, az elfogadásra, hogy sokkal többen öregedjenek szépen, és sokkal kevesebbünknek legyen lelkifurdalása.

Re: Győr

(Kazu, 2013.12.03 08:53)

Kedves Banyus, ne legyen lelkiismeret furdalásod, segíteni szép, de vannak akik nem képesek elfogadni a kinyújtott kezet.