Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Karácsonyi történet - Kobold karácsonya

2016.12.19

winter-wood.jpg

Volt egyszer egy hatalmas és vénséges erdő az Élesfog-hegység lábánál. Messzire benyúlt a meredek szurdokká szűkülő völgy mélyébe, s onnan felmerészkedett egészen a csipkés szirtekig. Az évszázados fák erős gyökerei mélyre hatoltak a köves talajba és szilárdan ellenálltak a heves őszi viharoknak. A hegyvonulat között egy részen a völgy tágas mezővé szélesedett, melynek egyik felén házak álltak. Néhány szorgalmas család élt itt, akik megművelték a kevéske termőföldet, az erdő hozzáférhető részein gombákat, magvakat, gyümölcsöket gyűjtöttek és néhány tehenet, meg juhot tartottak.

Bár az erdő nagy része járhatatlan volt az embereknek, lakói azért voltak. Aprók, mint egy erős férfiember mutatóujja, gyorsak, óvatosak és többnyire láthatatlanok. Jóval az emberek érkezése előtt már itt élt a koboldok népe, Makkerdőben. A hatalmas jövevények megjelenése után egyre beljebb húzódtak a szűk kanyonba, meg feljebb, a sziklás részekre, de egy család itt maradt - az Öreglaki nemzetség. A köves talaj, a felszínt behálózó kacskaringós gyökerek, meg a rejtett üregek miatt nem kellett attól tartaniuk, hogy emberekkel találkoznak a fák rejtekében, csak ősszel, mikor az áfonya érett és gombák sárga és barna kalapjai hívogattak, akkor jöttek az asszonyok a szélső területre szüretelni, gyűjteni. Ilyenkor a kobold család láthatatlanná vált, és igyekeztek elkerülni a véletlen találkozásoknak még a lehetőségét is, kivéve egy ifjút, a legfiatalabbat, Makkerdő Mátyást. Sokszor hallotta otthon, hogy ne menjen az erdőn túlra, maradjon távol az emberek földjeitől, és még inkább házaitól, de ő egyre kíváncsibb lett. Néha órákon át ücsörgött a legszélső fa tetején, és onnan figyelte őket a kertjeikben, földjeiken, ahova gyakran kimerészkedett, főleg, mikor ősszel virágzott a mustár. Most is éppen ősz volt. A reggeli Nap gyengéd fényében fürdött a sárga virágmező. Mátyás annyira belefeledkezett az utolsó nektárt kutató méhek döngicsélésébe, hogy csak a meglepett kiáltásra riadt fel. Döbbenten bámult a rámeredő kék szemekbe, majd megrázkódott és eltűnt a csodálkozó tekintet elől.

  • Nagyapa! – kiáltott fel a kislány és izgatottan mutatott arra a helyre, ahol imént még az ifjú kobold állt. – Ott! Ott… manót láttam – suttogta remegő hangon az érkező idős férfinak, aki lassan megsimogatta deresedő szakállát, miközben tekintetével azt a helyet pásztázta, ahová unokája mutatott.
  • Akkor talán jobb lesz, ha most szép lassan odébbállunk, ne ijesszük meg még jobban.
  • Miért? – suttogta a kislány – Még itt van?
  • Talán – mosolyodott el az öreg, és kézen fogta a gyereket. – Menjünk Lili!

Mátyás lélegzetét visszafojtva bámult utánuk, miközben görcsösen kapaszkodott egy mustárszárba. Miután első ijedtsége gyorsan elmúlt, valami szöget ütött a fejébe. Az öregember mintha egyenesen ránézett volna, pedig láthatatlan volt! Hirtelen támadt ötlettől vezérelve felugrott és az emberek után futott. Nem kellett sokat szaladnia, mert hamarosan meghallotta a hangjukat. A mező szélén ballagtak.

  • Nagyapó! Miért bújnak el a manók előlünk? Én biztosan nem bántanám őket! Lakhatnának a babaházamban, meg anya varrna nekik ruhácskát és én játszanék velük.
  • Hát! – vakarta meg a füle tövét az öreg. – Talán azért rejtőznek, mert nekik egészen más a jó, mint nekünk, embereknek. Talán sokkal jobban érzik magukat az erdőjükben, mint házfalak között és jobb szórakozásuk van a tévénél, meg a számítógépnél.
  • Kár – biggyedt le a kislány szája. – Jó lenne valakivel játszani.
  • Ne búslakodj! – vigasztalta nagyapja. – Most szépen hazamegyünk és finom lekváros kalácsot reggelizünk kakaóval, rendben?

Eltelt az ősz. A fák lehullatták lombjaikat, csak a fenyők tűlevelei zöldelltek töretlen bizalommal a ködös, szürke napokon. A földeket beszántották, némelyik alatt téli vetés pihent, aztán egy csípős lélegzetű reggelen esni kezdett a hó.

Mátyás meleg csizmát húzott, sálat kötött vastag bekecsére, aztán fogta a tarisznyáját és kisurrant a meleg odúból, ami egy vénséges tölgy gyökerei között húzódott lefelé a sziklában, és amelynek biztonságos labirintusa otthont adott az Öreglaki nemzetségnek. Az ifjú kobold azóta a mezei találkozás óta többször járt az emberek házainál, és mikor felfedezte, hogy a kamrák ablakai többnyire nyitva vannak, bizony nem tudott ellenállni. Belopózott és kincseskamrákat talált telis-tele dióval, mogyoróval, kolbásszal, meg lekvárokkal, azok között is a legellenállhatatlanabbal – áfonyalekvárral! Örömébe azonban hamar üröm is vegyült, mert a legtöbb üveget fémtetővel zárták le, amit nem tudott kinyitni, ám az erdőhöz legközelebbi háznál, mindig talált kisebb üvegeket, amiket a kemény tető helyett celofán takart. Hamarosan arra is rájött, hogy a kislány és az öregember lakik ebben a házban. Néha felmászott a hátra nyíló szoba ablakába, és ott hallgatta a meséket, amiket az öregember csillogó szemű unokájának regélt. Ez a nap is úgy indult, mint a többi. Sikeresen bejutott a félrehajtott szúnyoghálón, majd ügyesen kibogozta a celofánt rögzítő madzagot, aztán telerakta a magával hozott kis csuprokat finom áfonyalekvárral. Annyira belefeledkezett a nyalakodásba, hogy nem vette észre az őt figyelő macskát, csak akkor kapta fel a fejét, mikor meghallotta az ugráshoz toporgó tappancsok halk neszezését. Rémülten hőkölt a falnak, éppenhogy elkerülve a feléje csapó karmokat. Berohant a szorosan sorakozó befőttek mögé, a macska meg utána furakodott, közben levert néhány szélen álló üveget. Zaj hallatszott a folyosó felől, aztán kulcs csikordult a zárban és az öreg lépett be.

  • Hát itt meg mi történt? – kiáltott fel meglepetten és meglátta a macska vadul csapkodó farkát.

Bosszúsan felmordult és elkapta a grabancánál a dühösen fújtató állatot.

  • Hogy a csudába kerültél ide? – kérdezte és bezárta egy fedeles kosárba, aztán összeszedte a törött üvegeket, közben megakadt a tekintete valami furcsaságon. Apró, kerek kis cserepeken. Felemelte, beletekerte a zsebkendőjébe, aztán zsebrerakta és kiment, de az ajtót nyitva hagyta.

Mátyás csak erre várt, leugrott és kiszaladt a kamrából, egyenesen a folyosóra. Tanácstalanul pislogott jobbra-balra, majd meglátott egy másik résnyire nyílt ajtót. Odafutott és bekukkantott. Csend volt odabenn, erre felbátorodva belépett. Megismerte a szobát. A kandallóban barátságosan ropogott a tűz, a karosszékben egy könyv feküdt kinyitva. A szoba közepén egy asztal állt, amin fenyőkoszorú feküdt gyertyákkal, piros bogyókkal és tobozokkal díszítve. Léptek közeledtek kintről. Mátyás gyorsan félrehúzódott és belépett az idős férfi a kosárral, benne a macskával.

  • Nagyapa! – hallatszott az asztal mögül, és a kobold döbbenten vette észre a kislányt, aki már másodszor lepte meg. – Miért van Cirmi bezárva?
  • A kamrában rosszalkodott. Jó kis rumlit rendezett. Csak tudnám, hogy sikerült megint bemennie! – közben somolyogva figyelte a lánykát, akinek huncut fény gyúlt a szemébe, de elengedte füle mellett a megjegyzést. Fontosabb dolog érdekelte.
  • Mikor gyújtjuk meg a gyertyát?
  • Majd este.
  • Miért olyan soká? Szeretném látni a tűztündért!
  • Akkorra beesteledik és ő akkor ébred fel, és akkor majd táncol nekünk.
  • Remélem, hogy anyáék itt lesznek karácsonykor és ők is látni fogják!
  • Biztosan itt lesznek – jelentette ki az öreg szomorkás hangsúllyal.
  • Ugye anya meggyógyul? Ugye, Nagyapó? – kérdezte a kislány.

Az öreg bizonytalanul bólintott.

  • Van egy ötletem! – csillant fel Lili szeme. – Írjunk levelet a Jézuskának és abban csak ezt fogom kérni magamnak, semmi mást! Inkább adja az ajándékaimat szegény gyerekeknek! Biztosan van Jézuskának gyógyszere ahhoz, hogy anya meggyógyuljon!

Nagyapó felsóhajtott és letörölte az arcán legördülő könnycseppet, aztán felemelte a könyvet és leült a karosszékbe.

  • Este megírjuk a levelet, most pedig olvasok neked.
  • Ne, inkább most írjuk meg! Lediktálom neked, aztán alárajzolom a nevem!

Mátyás a falnak simulva hallgatta őket, közben fél szemmel a macskára sandított, ami egyfolytában őt nézte. Az emberekkel ellentétben a macskák érzékelik a koboldokat. Kimenni nem tudott, mert az ajtó csukva volt és egyelőre kedve se lett volna hozzá, mert itt nagyon érdekes dolgokat hallott és látott. A különleges levél hamar kész lett, aztán a kislány színes ceruzával rajzolt rá valamit, ezután nagyapja összehajtotta és egy arany szalaggal átkötötte.

  • Este felakasztjuk a nagy fenyőre – mondta.
  • A manók is szoktak levelet írni Jézuskának? – kíváncsiskodott Lili.
  • Nem nagyon. Szerintem mindenük megvan, amire szükségük van.

A lányka elgondolkozott.

  • Mondd nagyapa! Nem mehetnénk az erdőbe megkeresni azt a manót, akit ősszel láttam? Nagyanyó mesélt régen arról, hogy varázserejük van. Talán ő segíthetne anyának meggyógyulni.
  • Kobold volt Lilikém, kobold, és ők ebben a nagy hóban elbújnak. Ez az erdő nagyon nehezen járható még nyáron is, hát még télen! Nem szeretném, hogy bajod essen, én meg már öreg vagyok ehhez… és nem hiszem, hogy megtalálnánk őket – tette hozzá.

Furcsa zaj hallatszott kintről, erősödő süvítés, a macska meg halkan morogni kezdett.

  • Ideért a vihar – jegyezte meg az öreg és a macskára nézett, aztán felállt és kivette a kosárból.

Cirmi vadul csapkodni kezdett a farkával és le akart ugrani, de az öreg nem engedte. Kivitte a szobából és hamarosan visszatért egy tálcával, amin friss kenyér volt húsos szalonnával, meg almával és pár dióval. Hirtelen tompa dübörgés hallatszott kintről. A lányka ijedten nézett nagyapjára.

  • Megyek és behúzom a zsalukat. Nem kell félni, ide nem jön be a vihar. Remélem, senki sem akar ebben az ítéletidőben kimenni! – jegyezte meg, miközben jelentőségteljes arccal körbenézett a szobában. – Az a dörrenés biztosan egy kidőlő fa volt.

Mátyás kissé megszeppenve tűnődött. Innen most ki nem jut, ráadásul a macska is szabadon kószál odakinn. Az egyetlen biztonságosnak tűnő hely a szoba volt. Óvatosan elosont az ablakig és felmászott a függöny mögé. Itt fogja kivárni a vihar végét, aztán az első adandó alkalommal kiszökik. Nagyapó hamar visszaért és miközben katonákat vágott a szalonnából, meg a kenyérből, érdekes történeteket mesélt a karácsonyról, amiket Mátyás is élvezettel hallgatott.

  • Úgy látom – állt fel az öreg, hogy kinyújtóztassa elgémberedett tagjait –, ez a vihar nem múlik el egyhamar. Tartsunk egy kis szünetet! Ideje ebédet főzni, amiben segíthetsz nekem, délután meg becsomagoljuk a szüleid ajándékát, jó lesz így?

Mátyás kisurrant velük és a különös nap folytatódott. Megtudta, hogy Lili anyukájának beteg a vére és most az apukájával együtt egy klinikán van valahol messze, és a kislánynak nagyon hiányoznak a szülei, aztán azt is megtudta, hogy a nagymamája még kislánykorában mindig kitett az erdő szélére valami nyalánkságot, és váltig állította, hogy a koboldoknak szánja, akik az erdő mélyén laknak. Persze a felnőttek nem hitték el, csak Nagyapó. Pár éve Nagyanyó már nincs itt. Sok érdekes dolgot tudott meg erről a kis családról, meg a faluról és az emberekről, és még a krumpliból is tudott csenni, ami ott maradt a pulton a párolt zöldség mellett.

Korán besötétedett és Lili egyre türelmetlenebbül nógatta nagyapját, hogy gyújtsák meg végre a gyertyát, aztán elérkezett a várva várt pillanat. A kislány csillogó szemekkel gyönyörködött a lángocska táncában.

  • Nocsak – törte meg Nagyapó az áhítat csendjét. – Elállt a szél. Milyen szépen havazik! Itt az alkalom, hogy kiakasszuk a leveledet, amit Jézuskának írtál! Talán a koboldok is kiteszik mellé a kívánságaikat

Melegen felöltöztek és Nagyapa még bezárta Cirmit a kosarába, nehogy kiszökjön, aztán kimentek a csendes hóesésbe. Mátyásnak fel se tűnt, hogy ebben a hidegben az ajtókat résnyire nyitva hagyták. Nem kellett kétszer mondani, már surrant is kifelé, de még megállt a kerítés túloldalánál. Látta, hogy az öreg felemeli a lánykát, aki gondosan felerősítette a szorosan összetekert levélkét.

Nem nézelődhetett tovább, sietnie kellett haza, a fejmosást már úgysem úszhatja meg. Három nap szigorú kimenés tilalmat kapott, amit most nem is bánt, mert megkereste a labirintus legmélyebben fekvő járataiban élő dédnagyanyját, Öreglaki Mirandolinát, aki titkos bizalmasa volt, ha valami nyomta a begyét/lelkét, és beszámolt neki a kalandjáról az emberekkel.

  • Ne vedd a szívedre a szidást Matyikám! – vigasztalta Miranda mama. – Nem te vagy az első a családban, aki megszegi a szabályokat. Én is szívesen jártam az erdőszéli házhoz, amikor még az a nagymama kislány volt. Nekem adta a babácskája legszebb ruháit, persze, hogy irigyeltek érte a hiú kobold öregasszonyok. És mondd csak, mi a baja a kislány anyukájának?

A havazás nem akart szűnni, így Mátyás kénytelen volt egy darabig lemondani a kiruccanásokról, viszont sok újabb dolgot tudott meg az emberekről és a közelgő nagy ünnepről, a karácsonyról. Nekik is voltak ünnepeik, de másfélék. Inkább hangos, táncos, éneklős vígasságok gazdag lakomával, nem pedig meghitt, csendes. Alig várta, hogy végre megint láthassa azt a két kedves embert és hamarosan, mikor elállt a sűrű hóesés, korán útra kelt. Most elővigyázatosabb volt, alaposan körülnézett, mielőtt bemászott a kamra ablakán. Éppen a kis csuprokat töltötte áfonya lekvárral, mikor éles csengetést hallott. Először megijedt az ismeretlen hang hallatán, aztán a zaj megszakadt és az öregembert hallotta beszélni. Mirandolina néni elbeszélése alapján rájött, hogy az öreg telefonál. Váratlanul kinyílt az ajtó és bejött Nagyapó a kamrába, majd lehalkított hangon mondta.

  • Nem akarom, hogy Lili meghallja, miről beszélünk! Hogy van a lányom? Kérlek, az igazat mondd!

Mátyás az üveg mögé lapulva látta, hogy az öreg keze remegni kezd, a telefon lecsúszott a kőre, ő meg tenyerébe temette arcát és válla hevesen rázkódni kezdett. A kobold döbbenten hallotta, hogy sír. Mi történhetett?

  • Nagyapa! - hallatszott kintről. – Miért bújtál el? Kivel beszélsz? Anyával?

Az idős ember ijedten összerezzent, aztán megtörölte a szemeit és kiszólt.

  • Nem akartalak felébreszteni Lili. Menj vissza lustálkodni, mindjárt hozom a reggelidet!

Az ajtó kinyílt.

  • Nagyapó….- kukucskált be a gyerek és a kék szemek nagyra tágultak. – Nagyapó, te sírtál?
  • Jaj, dehogy! Csak a szemembe ment valami – próbálta az öreg megnyugtatni, de a kislány gyanakodva figyelte.
  • Kivel beszéltél? Anyával? Mikor jönnek haza? Azt akarom, hogy jöjjön haza azonnal! – és sírva fakadt.

A kis kobold megszeppenve figyelte, ahogy az öreg magához öleli unokáját, gyengéden megsimogatja a haját, aztán csendben mondta:

  • Anya nem jöhet haza, nagyon gyenge.

Mátyás szívében valami nagyon szorítani kezdett. Még sohasem érzett hasonlót sem, és ez nagyon rossz volt. Egész úton ott csengett a fülében a lányka keserves zokogása és a kiabálása.

  • Miért nem teljesítette Jézuska a kérésemet! Hazug Jézuska! Gonosz Jézuska!

Egyenesen Mirandolina dédihez rohant, hogy beszámoljon neki. Ő figyelmesen hallgatta, aztán hirtelen nagyot ugrott, ami korához képest igazán szép teljesítmény volt.

  • Milyen feledékeny vagyok! Hát persze! Az én ember barátnőm is hasonló módon megbetegedett, de még gyerekkorában és mindenáron meg akart halni, de ez butaság! Mindennek meg van a tökéletes gyógyszere! Összeszedem a hozzávalókat, holnapra elkészül!

Mátyás izgatottságában nem tudta megállni, hogy kora délután ne menjen vissza a házhoz. Felmászott a hátsó ablakba és belesett. Nagyapó tűzifát fűrészelt a hátsó kertben, Lili meg a szobában ücsörgött az asztalnál és a fenyőkoszorú gyertyáit nézegette, közben motyogott valamit, aztán Mátyás legnagyobb rémületére előhalászott a zsebéből egy doboz gyufát.

  • Ne, Lili, ne! – nyögött fel a koboldfiú, de a kislány kihúzott egy gyufaszálat és végighúzta a doboz oldalán.

 Apró szikra reppent, de a kicsi láng fekete füstbe fúlt. A másodiknál eltörött a pálcika, leesett a szőnyegre, és ott sötét foltot hagyva elaludt. Mátyás kétségbeesetten forgatta a fejét. Mit tegyen? Ekkor a gyufafej lángra lobbant. Lili meg akarta gyújtani az egyik gyertyát, de a láng vészesen közeledett az ujjacskáihoz, és ahogy ő megérezte a tűz égető melegét, elejtette az égő gyufát, egyenesen a koszorúra, ami pillanatok alatt lángra kapott. Rémülten bámulta a felcsapó lángnyelveket, amik belemartak a terítőbe és éhesen nyújtózkodtak szanaszét. Felkapta a teásbögrét és rálöttyintette a maradék teáját a füstölő fenyőkoszorúra, de a tűzkígyó sokkal erősebb volt. Újsággal próbálta csapkodni, de a papír meggyulladt és megégette a kezét, mire sikítozni kezdett, de nagyapó nem hallotta a gép fülsüketítő zajától. Mátyás nem gondolkodott tovább, azt tette, amit nem szabadott – láthatóvá vált. Leugrott a párkányról és nem törődve a veszéllyel, felpattant a fűrészgépre, egyenesen az öreg orra elé, közben hevesen mutogatott az ablak felé. Nagyapó a döbbenettől majdnem elejtette a fahasábot, amit éppen tartott, aztán az ablak felé nézett és meglátta a halványsárga fényeket, meg a gomolygó füstöt. Lélekszakadva rohant befelé. Egy óra múlva a kényelmes kuckó egy csatatérre emlékeztetett inkább. Az asztal lapja feketére égett, a szőnyegen sötét lyukak tátongtak, alattuk a padló is megpörkölődött és kesernyésen csípős füstszag terjengett. Lili vigasztalanul zokogott és egyre csak ezt hajtogatta:

  • Én nem akartam rosszat, csak a tűztündért akartam megkérni, hogy hozza haza anyát!

Nagyapó teát főzött, aztán leült mellé.

  • Figyelj rám, Lili! Most elmondok neked egy titkot – hajolt kissé közelebb a gyerekhez, aki abbahagyta a sírást. – Láttam én is a kobold barátodat. Ő mentett meg avval, hogy megmutatta magát.
  • Igazán? – hüppögött a kislány. – És most hol van?
  • Azt sajnos nem tudom, de szívesen megköszönném neki, amit érted tett. … és még valami: Tudom, hogy mindig azt tanítottam, hogy nem szabad hazudni… nos, ezt most sem kell, de erről a balesetről ne beszéljünk a szüleidnek, jól van?

Mátyás az ablakból figyelte őket, és nem vette észre a lopva közeledő macskát. Valami nagy sötétet látott feléje zuhanni, aztán nagy puffanás és lesodródott a hóba.

  • Ej, te kölyök! – hallotta Mirandolina dédi zsörtölődését. – Ha egészen véletlenül nem jut eszembe az a bolond ötlet, hogy eljöjjek ide, akkor most egy döglött egér mellett búslakodhatnál a macska hasában! Ideje lenne megtanulnod néhány védekező kobold-varázslatot! Úgy látom, hogy történt itt egy, s más azóta, mióta utoljára itt jártam.! Mintha a búbánat költözött volna ebbe a szép házba. Óh, istenem, milyen szép volt régen! Katicácskával a nagy fenyőnél játszottunk sokat és én is felakasztottam a karácsonyi levelemet az övé mellé, aztán a nagy nap éjjelén kiszöktem, hogy megnézzem, elolvasta-e az a Jézuska. Régen volt bizony, de most úgy látom, ráfér erre a kis családra egy kis segítség. Benne vagy dédunokám?

Másnap egy autó állt meg a ház előtt. Lili azt hitte, hogy álmodik, mikor kinézett az ablakon. Sírva-nevetve szaladt ki a szülei elé, de az öröm nem tartott sokáig, mert anyukája rosszul lett és le kellett feküdnie. Kiderült, hogy neki is annyira hiányzott a kislánya, hogy nem akart a klinikán maradni. Az egyetlen kívánsága az volt, hogy a családdal töltse a karácsonyt. Lili boldog volt, ugyanakkor aggódott is érte, aztán éjjel egy különös álomban találta magát. Egy ifjú kobold állt előtte. Megismerte azonnal, őt látta ősszel a mezőn, de most nem tűnt el, hanem rámosolygott.

  • Lili, figyelj jól! – kezdett bele. – Nagyon fontos! Holnap estefelé gyere ki a fenyőhöz, amin a leveled van! Találsz majd ott valamit, amit adj oda az anyukádnak, hogy egye meg!
  • Mi a neved? – kiáltott a lányka a halványodó alak után.
  • Mátyás, Öreglaki Mátyás – hallotta és látogatója köddé vált.

Mikor reggel felébredt, eszébe jutott az álma. Mint a legtöbb fiatal gyerek, meg volt győződve, hogy valódi volt, nem csak a képzelete játszott vele, és amikor esteledni kezdett, átment Nagyapóhoz, aki a szobát igyekezett rendbe tenni apukájával - ha már nem lehetett eltitkolni -, és közölte velük, hogy kicsit kimegy a kertbe. Melegen felöltözött, puha csizmát húzott és elindult a nagy fenyő felé. A ház előtt néhány fáklya lobogott, és a táncoló fények egészen a fáig kísérték. Megállt és körbenézett, de csend volt, aztán valamit észrevett a hóban. Aprócska nyomokat, amik a törzsig vezettek. Lassan felnézett és meglátott valamit lógni a feje felett. Óvatosan leakasztotta. Egy kis csomagocska volt.

  • Köszönöm Mátyás – suttogta és sietett vissza a házba.

Borostyánlevelekbe csomagolva egy kis dobozkát talált, amiben egy sötétvörös golyó bújt, mint egy bonbon. Áfonyaillatú volt. Olyan izgalom fogta el, amilyen még soha. Bement édesanyjához, aki sápadt arccal feküdt az ágyon és leült mellé.

  • Anya – fogta meg a kezét. – Elárulok egy titkot. Azt kértem a Jézuskától, hogy gyógyulj meg!
  • Kicsim – simogatta meg a fiatalasszony a haját. – Én is szeretném, de néha nem sikerül. Nem szabad haragudnod rá, ha nem sikerülne.
  • Anya – suttogta a kislány –, küldött neked gyógyszert, ami meggyógyít, akármilyen beteg vagy. Ne haragudj, hogy nem az angyalok teszik a fa alá, mert én szeretném, hogy hamarabb gyógyulj meg!  – és elővette a dobozkát.
  • Mi ez? – mosolyodott el az anyukája. – Milyen szép kis doboz! Egy cukorka! Nagyon kedves tőled, de nem kívánok semmit se enni.
  • Anya! – jajdult fel kétségbeesetten a gyerek. – Ez nem közönséges cukorka! Kérlek szépen, edd meg! Kérlek! Ha szeretsz, akkor megeszed!
  • Jól van, jól van – csitította Lilit. Felsóhajtott és lassan a szájába vette a cukorkát. – Finom – jegyezte meg. – Nagyon finom. Már hónapok óta nem ízlett semmi, de ez igazán finom. Nagyapával vettétek?
  • Nem, nem – somolygott hamiskásan a gyerek. – Egy barátomtól kaptam.
  • Nagyon finom – mondta egyre halkabban és lassan elaludt.
  • Na, itt végeztünk! – jelentette ki elégedetten Mirandolina dédi az ablakban. – Nem akarsz felakasztani egy kívánságlevelet a fenyőre? Karácsony este eljövök veled, hátha találunk valamit a fa alatt.

Eltelt egy hét. Öreglakiéknál már javában készülődtek az évbúcsúztató mulatságra. Díszítettek, sütöttek-főztek, Mátyás meg Mirandolina dédi azonban egész mással volt elfoglalva. Elindultak, hogy megnézzék, mi újság a kis családnál. A falucska házain, kertjeiben színes fényfüzérek világítottak, fáklyák lobogtak a földek szélén, meg a kis templom előtt, ahonnan énekszó hallatszott. A két kobold kíváncsian kukkantott be a színes ablakokon, élvezettel hallgatták a különös zenét, aztán nagy örömmel fedezték fel az ismerős családot. Ott ültek egymás mellett. Nagyapó és Lili a szüleivel. Hamarosan szedelőzködni kezdtek az emberek, aztán még hosszasan búcsúzkodtak, aztán a kis család hazaindult. Mátyás meglepve látta, hogy a fiatalasszony egyáltalán nem tűnik fáradtnak, vidáman nevetgél ugrabugráló kislányán. A kertben Nagyapó intett unokájának, és ők ketten elmentek a fenyőig. Valamit letettek a fáklya alá, aztán bementek ők is a házba. A koboldok az ablakból figyelték, ahogy bevonulnak a szobába, ahol egy gyönyörűen feldíszített fenyő áll, alatta színes csomagok. Nyoma sem volt az aggodalomnak, csak ragyogó, boldog arcokat láttak.

  • Ideje indulnunk! – Jegyezte meg Mirandolina dédi. – De nézzük meg azt a fát még!

Csak most vették észre, hogy a fáig és a fától az erdő széléig valaki félrelapátolta a havat. A narancsos fény  rávetült a fa előtti szép rendezett kupacra. Színes csomagocskák, egy kis szán és egy levélke, benne egy színes rajz. Egy szőke kislány áll nevető szülei és fehér szakállú nagyapja előtt, és integetnek.

  •  Húha! – nézett nagyot Mirandolina dédi. – Ennyi ajándékot még sohasem láttam! Hívni kell a többieket, hogy hazavihessük!
  • Meggyógyult az anyukája! – lelkendezett Mátyás.
  • Hát persze! – förmedt rá tettetett bosszúsággal a dédije. – A mi gyógyszereink gyógyítanak. Talán tavasszal eljövök veled megint. Téged már ismernek, akár be is mutathatnál nekik, ha már ilyen nagyszerű barátokat találtál!

Nagyapó és Lili a padlásról figyelték, amikor apró alakok jelentek meg, felpakolták az ajándékokat, majd elindulnak az erdő felé. A lányka izgalommal figyelte őket egészen addig, míg el nem tűntek a fák között, aztán csillogó szemmel nézett fel nagyapjára.

  • Ugye, most már ők a barátaink? Ugye Mátyás meg fog látogatni minket? Ugye anya soha többet nem lesz beteg?

Az öreg meghatottan bólintott, aztán tenyerébe vette a kis kezet és lementek a színes fényekben ragyogó karácsonyfához együtt énekelni és mézeskalácsot majszolni anyával és apával.

Másnap Lili szobájába egy új kép került a falra, az ágya fölé. Egy fehér lapra ragasztva egy préselt juharlevél, amihez közel hajolva különös jelek váltak láthatóvá, alattuk aprócska rajzokkal. A levél alatt ez állt:

Öreglaki Mátyás levele Jézuskához.

christmas-wallpaper-848.jpg

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

jilies@freemail.hu

(Marianna, 2016.03.26 22:42)

Nagyon tetszett egyszerüen ott voltam velük ,köszönöm szépen hogy vissza hoztad gyermekorom emlékeit mikor anyum minden este felolvasott nekem 1 mesét!Remélem még sok hasonlóval lepsz meg minket

Re: jilies@freemail.hu

(Tabi Kazu, 2016.03.27 17:43)

Örülök, hogy tetszett, és remélem, lesznek még szép történeteim.

matejudit@gmail.com

(Máté Judit, 2016.03.05 20:42)

Csodaszép, kerek történet, és ragyogó a stílusa is. Gratulálok!

Re: matejudit@gmail.com

(Tabi Kazu, 2016.03.27 17:38)

Köszönöm Judit!

nagyecset@gyor.net

(Margit, 2015.12.17 08:50)

Szép történet. Már régóta nagyon hiányoztak a hasonlók.
Ha a felnőttek nem felejtenék el a gyerekkor varázsát, akkor megőrizhetnénk a hitet és bizalmat, hogy a kedves koboldok nem tűnnek el, velünk vannak, és vidám dolgokat tesznek körülöttünk.
Valaha nagyanyámtól hallottam hasonló történeteket, ami megszépítette a sötét estéket elalvás előtt.
Visszahozta azoknak az estéknek a varázslatát.

HU

(Zora, 2015.12.14 18:16)

Kedves történet így karácsony előtt. Köszi. Tavaly hiányoltam.