Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Most... Most már nincs bennem félelem, csak béke

Szenteknek születünk? Nem hiszem, inkább azt, hogy ártatlannak. Tiszta lappal, ám a makulátlan fehér mögött mellékletek bújnak meg sokáig észrevétlenül, arra várva, hogy egyszer visszaváltsák őket.

Mikor ártatlanságom kora véget ért, szélesre tártam karjaim egy világ felé, amit addig nem ismertem. Színes volt és titokzatos, sötét és buja, félelmetes és vonzó. Olyannyira, hogy belemerültem delejes ölelésébe. Nem akartam mást, csak süllyedni a mélyébe – ővele együtt. Vele, a legvonzóbb férfival, akivel sorsom összehozott – a férjemmel. Ő volt számomra a meg nem értett királyfi, a félreértett sötét herceg. Gyermekkorom meséi, ifjúságom fantázia történetei keltek életre általa, és ő egyre beljebb vezetett a világába, újabb és újabb csodákat tárt fel előttem, különöseket, misztikusakat, szép és rettenetes csodákat, ám a vezető kéz valamikor észrevétlenül kötelékké vált és már nem együtt mentünk, hanem húzott maga után. Minél sürgetőbben, annál jobban lassult iramom és a közöttünk kígyózó kötél egyre erősebben feszült. A mélység iránti vonzalmam lángja kialudt. Már nem akartam tovább menni vele, fölfelé kívánkoztam a fényre, friss levegőre szomjaztam, de ő nem akart elengedni... soha többé. A homály szertefoszlott arca elől és megmutatta igazi önmagát, és engem betöltött a félelem. Tudtam, hogy soha nem szabadulhatok... mégis... erősödő vágyam ellenálhatatlanul húzott felfelé, míg erősebb lett félelmemnél, és a kötél elszakadt.

Vigasztalanul szürke volt minden, a lapos táj, a közepében csoportosuló házak, az ég. És hideg volt, december vége. Az emeletes épületek felé tartottunk. Mögöttük garázs formájú kis építmények rövid sora nyúlt észak felé. Megálltunk. Férjem kiugrott és készségesen tartotta az ajtót, míg kikászálódtam a gyerekkel.

- Végre együtt a család! – simogatta meg kislányunk haját és rám mosolygott elbűvölő mosolyával. – Hidd el, nagyszerű lesz! Ne félj, a régi énem elmúlt, új ember lettem teérted... értetek.

Jeges szél borzongatott meg. Felnéztem a vak ablakokra, aztán magamhoz öleltem a lányom.

- Nyugodt ünnep lesz – jegyezte meg. – Legalább senki sem zavar minket.

Olyan kedves volt, olyan figyelmes, mégis... Valami feszült bennem, odabent, legbelül. Miért jöttem el, de leginkább miért hoztam el a lányunkat is? Itt vagyunk vele teljesen egyedül. Amikor pár hónappal ezelőtt megkeresett és esedezett, hogy beszéljek vele, ne tűnjünk el az életéből, szeret minket és az élete szilánkokra törne, ha végleg elveszítene minket, megsajnáltam. Tapintatos volt és szinte félénk. Folyton bocsánatot kért és szavai őszintének tűntek. Azt mondta, megváltozott. Már nem az, aki akkor volt, és a félelem elhallgatott odabenn. Úgy éreztem, talán itt van az alkalom bennem is lezárni a múltat. Beleegyeztem, hogy együtt töltsük az ünnepet. Az ég felhőtlen volt, egész mostanáig. Nem értettem hangulatváltozásom okát, inkább igyekeztem elhessenteni. Visszamosolyogtam rá és utánaindultam a lépcsőházba. A legfelső emeletre lifteztünk. A lakásban ugyanaz a csend fogadott, mint a házban. A gyerek azonnal a nappaliba szaladt és letelepedett a tévé elé, én meg arra gondoltam, hogy egyedülálló anyaként kénytelen vagyok a tévét bébiszitternek használni, és tessék! 4 éves gyermekem legfontosabb barátja lett. Jó ez így? De talán... ha tényleg megváltozott, ha szeret minket, akkor valódi család lehetnénk!

A színes, lazán szőtt függönyökön átszűrődő narancsos fény azt az illúziót keltette, hogy odakinn süt a Nap, és ettől borongos kedvem felderült. Kimentem a konyhába és bepakoltam a hűtőbe, aztán felvágtam néhány almát, közben hallottam, hogy férjem a fürdőbe megy. Benéztem a nappaliba. Kislányunk egy rajzfilmbe feledkezve meredt a képernyőre. Pillantásom a háló csukott ajtajára tévedt. Vajon ketten fogunk ott aludni? A gondolattól furcsa módon zavarba jöttem. Odamentem és kinyitottam az ajtót és a következő pillanatban megbénított az iszonyat. A sűrű félhomályban is felismertem a körben felállított tárgyak célját. Áldozatukra vártak. Behúztam az ajtót és arra gondoltam, hogy felkapom a gyereket és rohanok vele el innen, minél messzebb, de a fürdő ajtaja kinyílt. Nem tudom, honnan kaptam az erőt, hogy rámosolyogjak és nyugodt hangon szóljak hozzá.

- A kocsiban maradt a gyógyszerem. Lemegyek érte.

A fotelban heverő táskámra nézett, aztán rám. Eltűnt tekintetéből a kedvesség. Tudta, hogy tudom. Odasétált a gyerekhez és leült mellé a szőnyegre.

- Siess vissza! – mondta halkan.

Kiléptem a lakás ajtaján, előkotortam a zsebemből a telefont és lefelé indultam. Miközben remegő kézzel próbáltam beütni a számokat, a készülék kiesett a kezemből. Ahogy kapkodva próbáltam összeszedegetni a darabjait, a tekintetem lejjeb tévedt a lépcsőkön, és megláttam egy falhoz simuló alak árnyékát. Valaki állt lenn. Jól látszott a profilja. A férjem volt az! Eszembe se jutott, hogy ez tulajdonképpen lehetetlen. Sietve beszálltam a liftbe.

- „Nem szabadulsz meg tőlem soha! Érted? Soha! Te már az enyém vagy örökre. Ha kell, lepaktálok magával az Ördöggel is!”

Ezt mondta, mikor 4 és fél éve bejelentettem neki, hogy elhagyom. Tudta, hogy terhes vagyok. Minden nap abban a félelemben telt, hogy visszajön, de nem jött. Aztán ráleltem egy útra, ami pontosan az ellenkező irányba vezetett, mint az, amelyiket elhagytam. Visszataláltam a Fényhez, benne két régi baráttal. Hogy álombéli fantáziák voltak, vagy elfelejtett kísérőim, nem firtattam. Hittem abban, hogy valódi emlékeim ébrednek fel. Soha többé nem voltam egyedül. Aztán egy délután váratlanul ott állt férjem a kapu előtt, és én nem rohantam el. Éreztem, hogy a sorsomat nem kerülhetem el. Minden dolgunkat le kell zárnunk előbb, vagy utóbb. Én előbb akartam, Most. Talán azért, mert voltak róla furcsa és ijesztő álmaim, amik egyetlen dologban mindig megegyeztek: avval tartott a hatalmában, hogy megölt, hiába próbáltam meg mindig elmenekülni, a félelmem hozzáláncolt. Minden egyes életben.

A lift leérkezett, ajtaja kinyílt. Rohanni kezdtem a garázslakások felé. Kétségbeesetten dörömböltem a zárt ajtókon, aztán az egyik kitárult. Az utolsó reménysugár, amibe kapaszkodhattam. Sírva kértem, hogy azonnal hívják a rendőröket, aztán visszafordultam. Most nem menekülhettem el, vissza kellett mennem, ott volt vele a lányom, aki csak rám számíthatott. Ekkor hallottam meg a sikoltást. Halálfélelem hasított a szívembe. Lejárt az idő. Ezután már csak ziháló lélegzetem maradt az egyetlen zaj, minden más elmosódott, és újra ott voltam a háló ajtajában. A lakás elsötétítve, gyertyák lángjai lobogtak rángatózva, kicsi lányom meg összekötözve feküdt egy asztallapon, törékeny testét vad remegés rázta. Férjem köpenyt viselt, melynek sötét selymén néha apró kristályok csillantak meg. A szemébe néztem és már tudtam, kivel akar szövetséget. Ám ahogy megláttam a valódi szándékot, megszűnt a félelem. Arcomról lehullott minden érzelem. Odahajoltam a gyerekhez és bizakodó mosollyal megsimogattam az arcát, majd ugyanezzel a mosollyal fordultam feléje, miközben lassan felegyenesedtem. Bensőmből hangos fohász tört a Fényhez. Segítségért kiáltottam az éghez, mert ember itt már nem segíthetett. És a világ megváltozott. Testemből eltűnt minden érzés, de a tudatom éber maradt. Láttam a fellobbanó vad dühöt a szemében, ahogy meghallotta a mélyből feltörő néma segélykiáltásomat, láttam szívemet átfúró hosszú, keskeny pengét és tudtam, hogy halott vagyok, és megláttam a fellegként gomolygó sötét árnyat férjem alakja körül, aki most elindult a lányom felé, ám ekkor még hatalmasabb árnyék emelkedett fel közte és gyermekem között, oltalmazóan széttárva szárnyait. Mellettem fénylő alak állt. Boldogan felnevettem. Hát itt vagytok! Nem csak álmaimban léteztek és most eljöttetek a segítségünkre! Láttam, hogy a fekete gomoly visszahőköl a sárkányenergiától, azt is láttam, hogy rendőrök törnek a lakásba, aztán zokogó gyermekemet, mikor egy mentőbe rakták be. Fénylő testvérem odahajolt a könnyes archoz és a fülébe súgott valamit. Ragyogó szemei ebben a pillanatban rámnéztek. Látott engem! Ezt a képet kapta búcsúzóul... mígnem újra találkozunk.

A világ megváltozott. Nincs többé félelem, csak béke van... örömteljes békesség. Ideje indulnom!

2015 04.12.

candle-pinterest.jpg

 

Fotók: pinterest.com