Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Őszi vándor

Hazatérés

A hajnali szürkület csendjét halk dobogás zavarta meg. Lassan közelgő, tompán ismétlődő, mintha egy szív lüktetne a szendergő mező mélyén. Magányos alak ballagott a dombok lábánál kanyargó ösvényen. Rozsdabarna köpönyegbe rejtőzött a korai hideg elől, háta meggörnyedt az évek súlya alatt, hosszú botra támaszkodott. Ahogy közeledett, úgy erősödött minden lépésével a dobogás. Varjú rekedt kiáltása hasított a csendbe. A férfi megtorpant és felnézett a fakó égre. Magasan fölötte szállt el a sötét madár abból az irányból, amerre tartott. Tekintetével követte, mígnem elnyelte a szürke homály. Szorosabbra húzta vászonzsákja szíját és folytatta az útját. Már nem számolta a napokat, túl régóta vándorolt. Hazatartott szülőfalujába, ahonnan ifjúként ment el, és most meglett emberként tér vissza. Gondolatokba merülve bandukolt, lába nyomán vékony ködtakaró gomolygott. A dombok mögül bambuszliget kócos csoportja bukkant elő. A moccanatlan levelek lándzsáit belepte az őszi pára fénytelen rozsdája. A vándor megállt előttük, lélegzetét visszafojtva felnézett rájuk, aztán lehunyta a szemét. Pergő könnyek halk neszezését hallotta az avaron.

- Mindenki sirat valamit – suttogta fojtott hangon. – Ti a nyár elmúltát, én meg elmúlt ifjúságom nyarát.

Emlékek törtek át az idő fátyolán. Égigérő bambusz előtt áll, a magasból napfény szűrődik aranyló szegélyt szőve a keskeny levelek szélére a párából. Gyors villanás, és a vastag törzsön megjelenő tűvékony, ferde vonal mentén a következő pillanatban lecsúszott a fa felső része és zajosan elvágódott a földön. Apja elégedetten vizsgálgatta a kardja élét, majd visszalökte a tokjába.

- Nekem mikor lesz saját kardom, apa? – kérdezte izgatottan.

- Ha eléred a nagykorúságod, kapsz tőlem egy tökéletes katanát. Azon a napon kijössz ide és megkeresed a legnagyobb és legvastagabb bambuszt. Akkor majd kiderül, hogy szorgalmas tanítvány voltál-e előtte.

- Szorgalmas leszek! Megígérem!

Apja büszkén nézte, aztán elmosolyodott.

- Jól van fiam, és most menjünk haza anyádhoz!

6 éves volt azon a napon

Felpillantott. A köves ösvény egyenesen futott tovább, majd eltűnt a horizont pereméről emelkedő puha rózsás fényben. Mélyen teleszívta tüdejét a közelgő pirkadat lehelletével, háta kiegyenesedett, fáradt tekintetében eleven csillag gyúlt és a bot újra koppant.

Mikor megéhezett, belekotort zsákjába és egy élénkpiros almát vett elő. Rámosolygott és beleharapott. Fehér húsa vidáman ropogott a fogai alatt, édes leve  kiserkent a szája szélén, és ő hálás örömmel gondolt a kézre, akitől kapta. Egy héttel ezelőtt almáskerteken át vezetett az útja. Éppen almaünnepet tartottak. Szorgos kezek szedték a piros és sárga gyümölcsöket nagy kosarakba, megrakott asztalok sorakoztak a közelben és vidám zene szólt. Maguk közé ültették a messziről jött fáradt idegent és megvendégelték. Este illatos szénában aludt, s mikor hajnalban felkerekedett, észrevette, hogy a zsákja megnehezedett. Tele volt érett, nevető almával. Szívében mondott köszönetet az ajándékozónak, és újult erővel lépett a türelmesen várakozó útra, ami varázslatos tájakon vitte őt egyre tovább. Aranyló napsugarak itatták át fénnyel a természet festőjének ecsetjét, s a pazar színek, melyekkel báli ruhába öltöztette a világot, elevenen felragyogtak. Napanya gyengéden melengette a földet, ami kincseivel hálálta meg a gondoskodást. Falvak közelében érett rizsföldek aranyszőke tengere hullámzott, sűrű fenyvesek sötétzöldjéből vörösfenyők sárgállottak, nyárfák rőt levelei rezegtek a lanyha szélben, hamvas fürtöktől roskadozó szőlőtőkék várták a közelgő szüretet, mogyoróbokrok meggyszín lombja közül cakkos szoknyás magvak kacsintgattak szeleburdi mókusokra, éhes vándorokra. Érett szeder feketéllett tüskés folyondárokon, vadméz csordult fenyő kérgén, gombák barna kalaperdeje sötétlett a világos avaron. Gazdagon terített asztallá vált az egész vidék, és az ég napok óta olyan kék volt, amilyen kék csak egy napfényes őszi napon lehet. Végetért a gondolat, elfogyott az alma és kiért a ligetből. Felnézett a tiszta égre.

„Úgy tűnik, ez a nap is egy olyan szép nap lesz.” – gondolta.

Az éjszakai hideg után gyorsan felmelegedett a levegő, homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Tó tükre csillant hívogatóan a távolból. Nem kérette magát, hamarosan a partján üldögélt feltűrt nadrággal, lábait hűs vizébe lógatva. Néhány apró hal úszott elő rejtekéből, és az ifjak félelemtől mentes kíváncsiságával csipkedték meg a talpát. A susogó nádasból karcsú szitakötő libbent, majd halk surrogással telepedett egy piruló lótuszbimbó arcára. A víz tükrében magasan szálló madárraj hosszú sora kígyózott. Darvak vonultak az északi szigetre téli szállásukra, mint 30 évvel ezelőtt, de akkor tavasz volt...

A fiatalság friss illata még ott lebegett a föld felett, de már érezni lehetett a közelgő nyár forró lélegzetét, ami szívét perzselte. Maga mögött hagyott minden megszokottat, meghittet és követte az ismeretlen célt, mely felé heves, ifjú vére hajtotta. A kaland felé, hogy éljen, lásson, hogy valaki legyen belőle! Elérte, amit akart. Lobogva élt, sok dolgot látott és sikeres ember lett, de mintha élete derekán megfakult volna a nagyszerű élet fénye. Élete fájának édes gyümölcsei csillapították ugyan éhét és szomját, de eloltani nem tudták. Mindent megkapott, szíve mégis üres maradt. Lassan új vágy éledt benne, egyre erősebb, egyre hívogatóbb. Visszatérni a szülőfödre! Hazatérni! És egyre sűrűbben gondolt az öreg házra, álmaiban egyre többször hallotta az ablaka előtt csilingelő szélharangot, a tompa kongatás hangját a kolostor felől, a kalapács érces csattogását apja műhelyéből és az asszonyok fecsegését a konyhából. Hamarosan megérnek a szilvák is a kert végében. Talán most ősszel ő szedi le őket. Vajon a szülei megismerik, ha betoppan? És ő megismeri őket? Néha egy év is eltelt, mire a válaszlevél célbaért. Anyja örülni fog neki, ha meglátja? És az apja?  Az arcán árny suhant át. Komoran meredt maga elé, aztán elhessentette a fájó gondolatokat. Felnézett az égre. Néhány eltévedt felhőcske kószált céltalanul kék óceánja felett. Merengéséből újabb zajongó madárcsapat zökkentette vissza a jelenbe.

- Ideje indulnom! – dünnyögte és feltápászkodott. Még teleszedte a zsebeit mogyoróval, belakmározott savanykásan édes szederből és nekiveselkedett a kaptatónak, ami a hegyek közé vezetett, melyek mögött ott várt rá az otthon. Nem sokat pihent, sietett. Abban bízott, hogy a negyedik éjszakát már a szülői házban töltheti, ám a harmadik napon duhaj vihar csapott le rá. Északról érkezett hideg széllel és zuhogó esővel. Mire menedékre lelt egy sziklarepedésben, ruhája csatakossá ázott. Fázósan összekucorodott, hátát nekivetette a kemény sziklának és kifelé bámult. Patakokban ömlött az esővíz alig egy karnyújtásnyira a lábaitól. Hirtelen vakító villanás töltötte meg az eget és hatalmas csattanás hallatszott. Sápadt arca egy pillanatra kísértetiesen felfénylett, és ő visszafojtott lélegzettel meredt az elsötétedő felhőkre, aztán zaklatottan felzihált. Megrázta a fejét és becsukta a szemét, de a kép nem tűnt el. Mi volt ez? Vajon a képzelete űz kegyetlen tréfát vele, vagy növekvő bűntudata kínozza? Az egyik megvilágított felhőben egy pillanatra apja arcát látta. Arra a 30 évvel ezelőtti napra gondolt, mikor néhány vendég érkezett hozzájuk a messzi Edóból, egy nagyúr megbízásából. Apja a környék leghíresebb kardkovácsa volt, és magától értetődőnek vette mindenki, hogy az egyetlen fiú folytatja a mesterséget. És ő 11 éven át minden nap segített a műhelyben, szorgalmasan tanult, ám nem érezte az elhivatottságot. Már ifjú kamaszként rádöbbent, hogy nem akarja az életét a falu határai között, egy kis műhelyben leélni. A fővárosi küldöttek beszámolói az ottani életről elbűvölték, olyannyira, hogy mikor távoztak, ő utánuk szökött. Nem szólt a szüleinek, nem búcsúzott el tőlük. Miért nem? Talán azért, hogy ne lássa a fájdalmukat. Ehelyett otthagyta őket a bizonytalanság és csalódottság fájdalmával. Végül mégis fegyverkovács lett belőle, mert a nagyhírű mester fiától ezt várták el, ám leveleire csak az anyja válaszolt, apja nem felelt és nem üzent soha semmit. Arcizma megfeszült, fejét térdein összekulcsolt kezeire hajtotta, úgy hallgatta az elemek tombolását. Mikor felébredt, csend volt és félhomály. Kimászott rejtekéből és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Az égre nézett, amin rongyos, megtépázott fellegsereg vonult tova. Megette a mogyoró maradékát, esővízzel csillapította szomját, aztán felkerekedett. A köves talajon nehezen esett a járás, és egyre sötétebb lett, de nem akart már megállni. Ekkor egyik pillanatról a másikra megváltozott körülötte a világ. A tompa árnyak kiélesedtek, kékes fény omlott szét a tájon, s az égen tisztán ragyogott fel a Telihold. Egész éjjel úton volt, mintha valami egyre hajtaná. Néha meg-megcsúszott a görgedező köveken, saruja elvásott, kabátujja kiszakadt. Csak kis pihenőt engedélyezett magának, hogy foszladozó lábbelije talpát befoltozza.

- Csak addig tarts ki, míg hazaérek! – sóhajtotta.

Fáradt volt. Úgy érezte, még sosem volt ennyire fáradt életében. Talán aludhatna egy kicsit...

- Nem! – kiáltott fel bosszúsan. Hangja tompán verődött vissza a sziklafalról. – Gyerünk tovább! Közel a cél!

És hamarosan fogyni kezdtek a sziklák, puha fűtakaró váltotta fel az éles köveket. Halk cuppogás hallatszott a lába alól. A sáros víz befolyt elnyűtt cipőjébe és minden lépésénél hangos bugyborékolással távozott. Felnevetett. Szinte gyermeki örömmel hallgatta jártának lucskos lélegzetét, ami egy lankás dombig kísérte. Szíve hatalmasat dobbant. Tudta, ha felér a tetejére, mögötte széles mező fekszik, közepében egy hatalmas fa. Nem tétovázott. Megállt a tetőn és szétnézett az ismerős tájon. Időben érkezett. Az ég alján derengés éledezett, kőhajításnyira állt a fa, nem messze tőle gömbölyded kőtömbök csoportja pihent. A fáradt vándor egyenesen hozzájuk tartott. Felkapaszkodott az egyikre, kényelmesen elhelyezkedett és türelmesen várt. Tekintete lassan körbepásztázta a vidéket.  Az ősz békés csendje lebegett az egyre nagyobbakat ásítozó természet felett. A hajnal már kivetette  páragyöngyöktől roskadó, csillámló ködhálóját az alvó mezőre. Ekkor mintha csillag villant volna a horizont peremén. Fényzsinór gombolyodott végig a dombok hátán, s a következő pillanatban széles fényszalagként gördült le a pirkadat szövőszékéről a lejtőt végigcirógatva, s tovasiklott a felszikrázó harmatharangok csengettyűinek dallamán. És a fény lassan emelkedni kezdett, egyre magasabbra tágult, mint felnyíló, ámuló szemek. A reggel felébredt. Sóhaj szállt a nyújtózkodó rét felett. A vándor néma áhítattal nézett a fénybe. Kimondhatatlan hálát érzett a csodáért, melynek részese lehetett. Szívét végtelen béke töltötte be. Nem félt már attól, ami talán otthon várja. Lecsúszott a szikláról és nekiindult. Gyorsan fogyott a mező lábai alatt, aztán egyszercsak meglátott a távolban egy terebélyes, göcsörtös vén fát. Néhány oldalág kopaszon meredt az ég felé, de a többi messziről kéklett a temérdek gyümölcstől. Hitetlenkedve bámulta. Ekkorát nőtt volna és így megöregedett? Kis alak mozdult alatta. Görnyedve szedegette a lehullott szilvákat. A férfi kővémeredten bámulta, aztán hirtelen eldobta a hosszú vándorbotot és rohanni kezdett.

  Dél körül vékony köd ereszkedett a vidékre, lágy fénypermetté szórva a nap sugarait. Magányos alak indult a kis házból a kert végén túl álló bambuszerdő felé. Lassan lépdelt a keskeny ösvényen egyre beljebb. Meglátott néhány elszáradt csonkot. Szélük még mindig egyenes volt. Aztán megtalálta a legnagyobbat. Törzse olyan vastag volt, mint izmos felsőkarja. Keze végigsimított az övébe szúrt bambusztokon, majd a díszes markolatra simult. Tompa villanás hasította a levegőt. A földet borító levelekről halk permetezés nesze szállt, aztán a bambusz lombja megremegett, a törzs csúszni kezdett, majd belefúródott a vizes földbe. A vágásszél sima volt és éles. A férfi a kard pengéjét nézte. Sehol egy folt, egy sérülés, makulátlanul fénylett. Feltörő könnyei nem tudták elrejteni előle a rávésett üzenetet, mert az már a szívében égett.

„Az ifjúság szárnyra kel, a vénség megpihen. Ez az élet rendje, ez az élet körforgása. De ami az életet mozgatja, az örök és változatlan. És ez a szeretet.”

 Edo – 1868-ig Tokió régi neve, 1603-tól Japán fővárosa

bamboo-forest.jpg