Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tabi Kazu: Mesélők Könyve

2018.03.02

I.fejezet

sarkany-a-felhoben-7.oldal.jpg

  Valamikor nagyon régen, amikor még sárkányok népesítették be a Földet, világunk egészen másképp festett. A hegyek az égig értek, az erdők legvénebb fái a csillagos ég alját súrolták lombjuk tetejével. Egyetlen végtelen tenger borította a bolygót és egyetlen elnyúló kontinens emelkedett ki smaragd vizéből, a többi szárazföldet csupán néhány elszórt kis sziget jelentette.  A Föld békésen keringett a Világmindenség csillagóceánjában hosszú eonokon keresztül. Aztán megjelentek az emberek. Mintha a semmiből teremtek volna elő hirtelen. A sárkányok eleinte nem vettek róluk tudomást, túl kicsinek és gyengének tűntek, ám ez csak csalóka látszat volt, és közben számuk folyamatosan növekedett. Egyre több település nőtt ki az addig szabadon járható mezőkből, vén erdők bölcs fáiból magas palánkokat építettek, vártornyok emelkedtek dombok és büszke szirtek tetejére, sokszor a fészkek közelében. Néha napokon át sűrű füstfelhő lengedezett a letarolt földeken, amit aztán éles szerszámaikkal feltörtek és bevetettek. Nem hallották lábuk alól a fájdalmas sóhajt, mert saját zajuk minden mást elnyomott. Az ősi és az új faj közti súrlódások sűrűsödtek, és a bosszúság magvaiból gyűlölet és félelem csírázott, ami végül véres háborúba torkollott az emberek és a sárkányok között.

A nagy csata után viszonylagos békesség uralkodott, de mindig akadtak törvényszegők, akik az évszázadok teltével egyre csak sokasodtak.

A sárkányok nagyon sokáig éltek, ha nem ölték meg őket, akár ezer évig is, de az emberek korán meghaltak. Betegségek, éhezés, egymás közti csatározások tizedelték őket, mégsem fogyatkoztak, sőt... Újabb és újabb területekre merészkedtek, s nyomukban újabb települések nőttek ki a földből. Míg a szigeteken élő népek megőrizték a harmóniát Természet Anyával, addig a kontinens nagyobb városai egyre jobban elszigetelődtek tőle. Magas falaik és erődítményeik nem csak Természet Anyától választották el őket, de az összes többi embertől is. Őrtornyok kémlelték a távolt, ellenséget keresve földön, s égen; legyőzhetetlennek hitt uralkodók buktak el és újabbak kerültek a helyükre, a Szerződés pedig gyorsan halványodott a feledékeny emberi faj emlékezetében, mígnem elnyelte a Feledés Tengere. Csak kevesek voltak, akik továbbra is őrizték és továbbadták utódaiknak. Ezek közé tartozott egy kis közösség a Sárkányszigeten, ami a kontinens keleti részétől húzódott három nap hajóútnyira, de mivel akkoriban csak kevesek merészkedtek az ismeretlen veszélyeket rejtő nyílt tengerre, így zavartalanul élhették békés életüket. A krónika szerint őseik ebből a földből születtek, ám szellemük a csillagokból érkezett a sziget születése után és a sárkányok születése után, azonban történetüket csak hétszáz évre visszamenőleg ismerték. Ami előtte volt, azt sűrű homály fedte. Hogy mi okozta múltjuk elfelejtését, azt még a Mesemondó sem tudta megmondani, pedig ő volt a legöregebb és a legbölcsebb közöttük. Félnapi járóföldre a falutól magasodott egy csodálatos kúpos hegy. A tetején örök hó ragyogott, csúcsa felett néha fehér füst kígyózott. A Mesemondó azt mondta, hogy ilyenkor áll nyitva a ködkapu a meghalni érkező sárkányok előtt a szellemvilágba, de még senki sem látott füstben eltűnő sárkányt, csak néha furcsa, gyorsan hömpölygő felhők tűntek fel a hegy fölött, amik feloldódtak a fehér gomolygásban.

A hegyet szentként tisztelték a falusiak, csak nagyon ritkán léptek testére. A lábánál gomolygó hőforrások közelében festéket bányásztak edényeik és házaik díszítéséhez. Ennél tovább nem merészkedtek. A legendáik szerint a hegy mélyén aludt a legelső sárkány szelleme, akihez az életből távozni szándékozók visszatértek.

Az emberek földművelésből, halászatból és vadászatból éltek. Tisztelték a természetet, csak annyit vettek el, amennyire szükségük volt és azt megosztották egymással. Cserébe Természet Anya mindig gondoskodott róluk, még a leghidegebb télben is. Minden munkát megosztottak, a földeket közösen művelték, közösen takarították be a termést. A férfiak együtt mentek ki a nagy tóra halászni, és a zsákmány közös volt, akárcsak vadászatnál. A gyerekeket szüleik mellett a sokat tapasztalt öregek tanították meg a napi élethez szükséges tudományokra. Apjukkal mentek először az erdőbe, vagy a vízre, anyjuk mutatta meg a szövést és az ételkészítést. Sok délelőttöt töltöttek a mezőn, vagy az erdőben, ahol a gyógynövények titkát osztotta meg velük egy öreg füvesasszony, máskor meg a fazekassal gyakorolták az edénykészítés rejtelmeit. De az egyöntetűen kedvenc elfoglaltsága kicsinek és nagynak Újhold és Telihold estéin történt. Ilyenkor nagy tüzet raktak a téren felállított emelvény mellett, ami előtt ott ült félkörben a falu apraja és nagyja, és ragyogó szemekkel figyelték, ahogy a Mesemondó odaballag kényelmes karosszékéhez és lassan elhelyezkedik benne. Ez volt a Történetek Napja. Pontosan két nap volt még hátra Újholdig.

 

  Friss hajnali szellő borzolta a sötét vizű tavacska felszínét, közben felcsapta néhány pironkodó lótuszbimbó kerek levélszoknyáját. Az egyik virág élénken hintázni kezdett és hamarosan a mellette levő is. A sűrű levélszőnyeg felpúposította a hátát, hosszú víztarajon fény csillant, aztán szétterült a felszínen.

- Láttad te is? – hallatszott a víz fölé nyúló öreg fűz lombja közül. – Hatalmas.

- Igen – suttogta egy vékonyka hang. – Tényleg óriási lehet.

- Ha sikerül kifognom – zizzent a lomb, halk dobbanás és egy fiatal fiú ért puhán földet –, én leszek a leghíresebb halász a környéken.

Sűrű fekete haját copfba kötötte a feje búbján. Egy darabig a tavat fürkészte, aztán felnézett a lombok közé.

- Ugorj! Elkaplak!

A következő pillanatban karcsú leányka siklott lefelé, és ő ügyesen felfogta karjai közé.

- Bolond vagy! – jelentette ki a kislány. – Ha megölöd, talán szerencsétlenséget hozol a falura.

- Babonás szóbeszéd! – nevetett hetykén a fiú. – Nincs abban semmi különös, ha kifogok egy nagy halat. Ez sem más, mint a többi, talán csak okosabb a halászoknál.

- Aha! És te meg mindenkinél! Öntelt vagy Gaki! Tisztelni kell minden élőt! Ezt tanítják az öregek, de te nem tisztelsz senkit és semmit!

- Minek! – rántott a vállán a fiú. – Engem se tisztel senki.

- Mert úgy viselkedsz!

- Ők meg mindenbe belekötnek, amit teszek!

A lány lehajolt és egy harciasan kapálódzó, megtermett orrszarvú bogarat emelt fel a fűből. A fiú melléguggolt. Ebben a pillanatban hosszú árnyék suhant el fölöttük. Felkapták a fejüket, de csak a gyorsan tovagomolygó felhőket látták.

- Talán egy vadászó sas lehetett – jegyezte meg bizonytalanul a lányka.

- Nagyobb volt, sokkal nagyobb – dünnyögte a fiú és még sokáig kémlelte a távolodó felleget.

Épp időben értek haza, anyja indulni készült a többi asszony után a földekre.

- Már megint a Feneketlen-tónál csavarogtál, fiam? – bosszankodott. – Siess a reggelivel, nehogy megint elkéss! Ej, Pillécske! – sóhajtott, mikor észrevette a kislányt. – Ne hagyd magad elrontani a fiamtól! Maradj és reggelizzetek együtt, különben te sem érsz oda időben!

A két gyerek sebtében evett, aztán a patak melletti rétre igyekeztek, ahol már néhányan szorgalmasan próbálkoztak a felállított korongokkal. Gakit nem érdekelte a fazekasság, amire az idős fazekas is hamar rájött, ám a díszítésben örömét lelte, így kedvére mázolhatta, festhette, karcolhatta fantáziamintáit az edényekre. Ezen a napon azonban valami más foglalta le a gondolatait. Mi volt az a hatalmas valami, aminek az árnyéka rájuk vetült a tavacskánál? Errefelé már évszázadok óta senki sem látott sárkányt. Mindenfelé éltek a világban, csak itt nem. Mi van, ha egy mégis idetévedt? A sűrűn gomolygó fellegekre gondolt a hegy körül. Bár semmi mást sem látott, de majdnem biztosan érezte, hogy valami hatalmas rejtőzött bennük.

- Érdekes – hajolt le hozzá a tanítójuk és az új mintát nézegette. – Nagyon szépen sikerült. Ha nincs ellenvetésed, ezt odaajándékoznám a Mesemondónak.

 

  Az idős férfi a hosszan körbekígyózó ábrát vizsgálgatta, ujjai minduntalan végigsimították a karcolt barázdát.

- Évszázadok óta nem született valódi Mesélő – mormolta.

- És mit gondolsz mester – suttogta izgatottan a fazekas. – Lehet, hogy Gaki?...

- Nem tudom barátom – nézett fel a Mesemondó. – Egy minta még nem bizonyíték. Ha ő lenne, az úgyis hamarosan kiderül. Addig is kérlek, ne szólj senkinek!

 

  Gaki komolyan gondolta, hogy kifogja azt a hatalmas halat, ám egyedül akarta a dicsőséget, ami megnehezítette a dolgát. Titokban kellett összeszednie a megfelelő felszerelést és a csalikat. Közönséges halaknak jó lett volna pár kövér kukac, vagy a keményre gyúrt apró rizsgombóc, de ez nem egy közönséges hal volt, mint ahogy a tavacska sem volt egy átlagos tavacska. Egyszer megkérdezte az apját, miért nem mennek a sötét vizű tóhoz, hiszen az sokkal közelebb van, mire az apja komolyan ránézett és ezt mondta:

- Fiam, azt a helyet szellemek lakják, és nem szeretik a hívatlan vendégeket. Jobb őket békén hagyni! Ezt tanácsolom neked is.

- De hiszen tele vannak a fák madárral, néha vadakat is láttam! Ha ők nem félnek, miért kéne nekünk félni?

A férfi elkomorodott.

- Nem akarom, hogy odajárj! Beszélni fogok az apákkal, hogy figyelmeztessék fiaikat! Nem haragíthatjuk magunkra a szellemeket!

A fiú bosszúsan gondolt ma is erre a kurta beszélgetésre, ami sok hasonlót juttatott eszébe. Hányszor és hányszor tett fel kérdéseket az apjának, aki sokat megfelelt, de még többször mondta: - Légy türelemmel, majd megérted, ha itt az ideje!

A válaszok nem jöttek el, mint egy nap az apja sem. Kiment a tóra egy szeles hajnalon és nem tért vissza. Itt hagyta őt a kérdéseivel... egyedül. Azóta nem beszélget senkivel. Anyja eleinte próbálta őt szigorúan fogni, de hamar feladta, inkább a munkába menekült a gyász és a bánat elől, ő meg egyre gyakrabban járta magányosan a környéket. Pillécske volt az egyetlen, aki néha csatlakozott hozzá, a kislány volt az egyetlen, akit elviselt, akiről úgy gondolta, hogy megérti őt. Talán, mert neki meg anyja nem volt, meghalt a szülésben.

Ki akarta fogni azt a halat! Azt akarta, hogy lássa mindenki, képes olyan tettre, amire a többiek nem. A dolog egyetlen szépséghibája csak az volt, hogy azt a halat eddig senki sem látta, még ő sem. A víz hullámzásából sejtette, hogy óriási lehet, ezért többre volt szüksége, mint zsinegre és hálóra. Sokkal inkább egy jó és megbízható csapdára.

Eszébe jutott, hogy a Mesemondó egyszer említett valamit egyik történetében. Egy fiatal halászról mesélt, aki a legjobb akart lenni, ezért sokszor egyedül ment ki a nagy tóra még Napatya ébredése előtt. Hiába figyelmeztették, hogy olyankor még találkozhat a mélység sötétjéből előmerészkedő fenéklakókkal, akik nem szívlelik a fény teremtményeit, egy kora hajnalon mégis újra vízre szállt. Újhold sarlója ragyogott a fekete égen, néha kékes szikrákat vetett a hullámok élén. Hálója ezen a napon különösen megtelt, nem is tudta kihúzni a kis csónakba, így vontatnia kellett. Lassan haladt előre, nehéz zsákmánya visszatartotta. Váratlanul felhők bukkantak fel és elfedték a Hold ezüst pengéjét. Koromsötét lett minden, de nem aggódott, mert a parton földbeszúrt fáklya lobogva mutatta az utat. Az ifjú már arról álmodozott, hogy mekkora ünneplés lesz, ha meglátják a gazdag fogást, ám ekkor erős rántást érzett a csónakon, és a háló zsinórja elszakadt. Kétségbeesetten felkiáltott és gondolkodás nélkül a feketéllő vízbe vetette magát. Ahogy szemeit meregetve próbált meglátni valamit, észrevett néhány halványan derengő halat, amik lassan süllyedtek a hálóval. Minden erejével úszott utánuk és mikor végre elérte, megragadta és indult volna felfelé, de az nem mozdult egy jottányit sem. Cibálni kezdte, mikor öblös hang ütötte meg a fülét, és a következő pillanatban meglátott két zöldesen izzó szemet. A félelem néma ordítása hatalmas buborékfellegként robbant ki tüdejéből, aztán elájult. Mikor magához tért, a parton feküdt, keze még mindig a szakadt, üres hálót szorongatta. Arcát egy fűz levelei között átszűrődő napsugarak paskolgatták gyengéden. Felült és döbbenten látta, hogy a Feneketlen-tónál van.

Ez az eset rég történt, és a falusiak úgy vélték, hogy biztosan egy fenéklakó ragadta el a zsákmányt, és a fiatal halász hatalmas szerencséjére átjárót talált és félájultan sikerült átúsznia, így menekülhetett meg. Hogy nem emlékezett semmire, azt a levegőhiánynak tulajdonították, de így arra sem emlékezett, milyen széles és hosszú lehet az átjáró. Mindenesetre az évek során a tavacska egyre misztikusabbá és ijesztőbbé vált a falusiak képzeletében, és inkább elkerülték. Nem úgy Gaki! Őt éppen ez vonzotta oda, hogy ott zavartalanul álmodozhatott. Sokszor órákon át meredt a sötét vízbe, hátha meglát valamit. Gyönyörködött a felszínt lassan benövő lótuszok törékeny virágaiban, élvezettel szívta be bódító illatukat, vagy néha szitakötőkre vadászott. Tulajdonképpen egy különös balesetnek köszönhette, hogy már terve is volt. Az elmúlt nyáron is sokszor jött ide, és a fűzfa víz fölé nyúló ágán hűsölt. A fülledt meleg elálmosította és ő elaludt. Álmában az ágyán hevert. Hanyatt akart fordulni és leesett, egyenesen a vízbe. Pánikba esve kapálózott, ám nagy meglepetésére hamar talajt érzett a talpai alatt. Felrúgta magát és kibukkant a felszínen. Ezek után felbátorodva újra lemerült és némi vizsgálódás után rájött, hogy a fa előtti rész olyan, mint egy kisebb medence, ami mögött van a feneketlen víz, és közöttük átjáróként szűkült össze a meder, így már tudta, hol kell elzárni a visszautat. Csak egy erős és nagy háló kellett, na meg ellenállhatatlan csali. Ennek beszerzése látszott a nehezebbnek, mert az a hószilva volt. Az öreg halászok azt tartották, hogy ennek a gyümölcsnek nem tudnak ellenállni az óriáshalak. Mikor Gaki az apját kérdezte, hogy miért nem avval halásznak, ő azt felelte: „Annyit veszünk el a tótól, amennyire szükségünk van, nem többet. A mohóság gyorsan akkorára dagadhat, hogy felfal minket is a csalival együtt. A sötétség ismeretlen lényei maradjanak csak a mélyben, ott a helyük.”

Gaki nem hitt a szörnyekben, abban pedig még annyira sem, hogy éppen a sötét vizű tavacskában bukkannának fel. Eldöntötte, hogy bárhogy is, de szilvát fog szerezni. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy csak egy helyen termett, a Szent Hegy oldalában. Kora tavasszal, mikor még hó fedte a fákat, de a napsugarak már langyosra melengették a göcsörtös, fekete törzseket, akkor értek be a férfiökölnyi gyümölcsök, ám ahogy a lombokról leolvadt az utolsó hó, és a fény elérte a gyümölcsöket, azok elégtek. A hegy lába még hóban állt, de Napatya ereje minden nappal erősödött, ám úgy tűnt, a szerencse mellészegődött, mert elfogyott a faluban a festék. A lelőhelytől csupán néhány óra kaptatónyira nőttek a hószilvafák. Önként jelentkezett a kis csapatba. Négyen indultak el. A fazekas, egy fiatal vadász és még egy köpcös fiú. Ahogy közeledtek a céljukhoz, Gakinak egyre inkább az okozott fejtörést, hogy juthatna el a fákhoz anélkül, hogy a többiek erről tudomást szereznének. A két felnőtt elől ballagott, közben halkan beszélgettek. Mivel Gaki nem bizonyult jó társaságnak, a másik fiú inkább az utat szegélyező bokrokról tépkedett marokszámra vörös bogyókat, és azokat tömte a szájába, aztán egy forrásnál pihenőt tartottak. Miközben megtöltötték a kulacsaikat, a fazekas tekintete a szorgalmasan rágcsáló fiúra tévedt.

- Hogy nézel ki Dagi? Rosszul vagy?

A gyerek arca tűzpirosan égett, és most rémülten meredt társaira.

- Mit eszel?

- Hát... kacagópinty bogyókat.

- Mit? Hol járt az eszed Maru nénéd sétáin? Az csak a nyár végén és ősszel érik! Most a tűztövis ideje van, de az...

- Mérgező??? – visított fel a fiú.

- Igen... kissé. Eléggé fájdalmas.

- Ajjajjaj, meg fogok halni? – óbégatott a gyerek.

- Azt éppen nem, de nincs gyógyszerünk, anélkül pedig nagy fájdalmaid lesznek napokig.

A vadász a hegyoldalt kémlelte. A tövénél már előbukkant a hó alól sötéten barázdált teste.

- Hószilva – mormolta. – Talán van még. Az segíthetne.

- Igaz – bólogatott az idős ember -, de akkor nem lesz időnk festéket gyűjteni.

Gaki eddig némán figyelte az eseményeket, ám most úgy érezte, itt van a várva várt lehetőség.

- Majd én megyek! – ajánlkozott.

- Nem is rossz ötlet – nézett rá a vadász –, mi addig összeszedjük a köveket.

- Nem eshet baja? – aggodalmaskodott a fazekas.

- Ugyan már! – nevetett a fiatal férfi. – Az egész szigeten a hegy a legbiztonságosabb hely! Nem merészkedik ide semmilyen vadállat, de azért fogd a késem, ha netán megtámadna egy megvadult szarvasbogár, vagy egy eszement babcsiga.

Gaki grimaszolva vette el a vadásztőrt és az övébe dugta.

- Várj fiam! – szólt rá a fazekas. – Ne feledd, hogy a hóra nem léphetsz piszkos lábbelivel, és ne felejtsd el megadni a fáknak a tiszteletet, mielőtt megérintenéd őket! Ez nagyon fontos!

- Igen uram – bólintott a fiú és szapora léptekkel nekiindult. Hamarosan maga mögött hagyta a bokrokat és az ösvény kifutott a szabadba. Halványan csillámlott a hegy, s ahogy a fiú közeledett, úgy nőtt a csend. Jó óra múlva ott állt a kaptató elején. A keskeny utat vékony hóréteg fedte. Gaki belebújt vastag pulcsijába, levette puha csizmáját, büszkén megszorította a hosszú tőrt, aztán elszántan nekivágott. Eleinte hidegnek érezte a havat, de talpa hamar átmelegedett gyors léptei alatt. A kék eget a távolból gyorsan közelgő felhősereg készült megostromolni, így ő is megszaporázta lépteit. Egyszer csak édes illat csapta meg.

„Hószilva!” – gondolta. Akkor még pont időben érkezett. És végre! Meglátta a fákat. Ősz hajú vénemberek görnyedt csoportjának látszottak a hóban. Ahogy melléjük ért, örömmel látta, hogy ezüstlevelű, göcsörtös ágaik rengeteg gyümölcsöt dajkálnak. Kinézte a legterebélyesebbet és megállt előtte. Meghajolt feléje és így szólt fennhangon:

- Bölcs hószilvafa! Kérlek, engedd meg, hogy szedjek édes gyümölcseidből! Csak annyit veszek el, amennyire szükségem van, nem többet.

Elhallgatott és várt, de nem történt semmi.

- Köszönöm – hajolt meg újra és megragadta az egyik lehajló vastag ágat, majd ügyesen fellendült. Nem is kellett sokat másznia, mert minden ág roskadozott az érett szilváktól. Óvatosan érintette meg az elsőt. A héját mintha apró fehér hókristályok borították volna, de a tapintása bársonyos és langyos volt. Leszedett néhány nagyobbat és a zsákjába rakta őket. A sűrű lomb közül kilátott egy kis résen a hegy csúcsa felé. Sötét felhő gomolygott alatta.

- Különös – dünnyögte. – Hamar ideért.

Ekkor furcsa süvítést hallott a feje fölött, de a levéltenger eltakarta az eget. Valami nagyot dobbant, ágak ropogtak és mély szusszanást hallott. Mozdulatlanul figyelt. Mi lehet az? Talán egy vicces kedvű szél játszadozik az érzékeivel? Újra csend lett, aztán valami koppant a feje felett és néhány levél szállingózott lefelé. Feszült figyelmében olyan görcsösen szorongatta az ágat, hogy néhány szilvát levert, amik lepottyantak a hóba. Nem történt semmi, erre ő megkönnyebbülten felsóhajtott és folytatta a szedést, de mikor lenézett, a szilvák eltűntek!

„Valami van odalenn!” – gondolta és a következő pillanatban recsegni, ropogni kezdett a fa lombja, amin kuporgott. Szétváltak a levelek és egy hatalmas szürkészöld fej nyomult befelé. Gaki kiáltani akart rémületében, de egy hang se jött ki a torkán, csak bámult a zöldes fényű szemekbe, amik egyenesen rászegeződtek. Aztán egy hosszú nyelv csapott ki a fénylő, hegyes fogak közül és leborotválta a fiú melletti teli ágat. Gaki felordított, elengedte kapaszkodóját, aztán nagyot puffant a puha hóban. Újabb ropogás hallatszott, és a már ismerős fej lehajolt, egyenesen a fiúhoz, aki összeszorította a szemeit és reszketve ismételgette:

- Ne egyél meg! Ne egyél meg!

Szilvaillatú meleg szél csapta meg, majd suhogást hallott. Felnézett. Egyedül volt. Iménti halálfélelmét mintha elfújták volna, felpattant és kirohant a fa alól. A felleg ott tornyosult a fák felett, és most lassan megindult felfelé, de még meglátta a benne eltűnő farok bojtját.

- Sárkány – suttogta tágra nyílt szemekkel. – Egy igazi sárkány! – zihált fel. Felkapta hátizsákját és rohanva indult lefelé.

- Uram! Uram! – rogyott le lihegve az idős ember elé. – Sárkányt láttam! Fenn a hegyen!

- Sárkányt? – csodálkozott a férfi. – És szilvát hoztál-e?

- Igen – kapta elő a selymes fényű gyümölcsöket, közben arra is ügyelve, hogy pár darab rejtve maradjon.

- Dicséretes – bólintott elégedetten a fazekas és kettényitotta őket, kivette a magokat, amiket egy lapos kövön apróra zúzott. Forró vizet merített az egyik gőzölgő hévforrásból és beleszórta a port, ami a vizet vérvörösre színezte. Fanyar illat terjengett. A pórul járt gyerek a fűben feküdt és egyre hangosabban nyögdécselt. Az idős férfi mellétérdelt és lassan megitatta.

- Na, jobb már? – kérdezte kis páciensét, és Gaki csodálkozva látta, hogy arcának izzó vörössége gyorsan rózsássá szelídül.

- Igen uram – bólogatott szégyenkezve a fiú.

- Rendben – állt fel az öreg. – Akkor mi hárman most megesszük a szilvákat a nagy izgalomra. Te Dagi éppen elég gyümölcsöt ettél. Jobb, ha ma már nem eszel semmit!

Gaki áhítattal harapott az ínyencségbe. Csodás íze volt! Leírhatatlan! Még hihetetlen kalandját is elfelejtette egy röpke időre. Élvezetéből a fazekas hangja riasztotta fel.

- Most már elmondhatod, mit láttál! Merthogy nem sárkányt, az biztos, hacsak nem haldokolt.

- Hószilvát evett.

- Hószilvát? Nincs a táskádban elrejtve rizsbor? A sárkányok nem esznek szilvát!

- De! Ez igen! – erősködött a fiú.

A vadász az eget kémlelte a hegy irányában, az öreg meg a fejét csóválta.

- Élénk a fantáziád fiam! Jól van, ideje indulnunk! – és pakolni kezdte a kupacba gyűjtött színes kődarabkákat.

Már szürkült, mire visszaértek. Gaki még gyorsan összekészítette a horgászfelszerelést, mielőtt sietve ágyba bújt. Anyja a konyhában üldögélt és fűszandált font. Megszokta, hogy fia a saját feje után megy, belefáradt a hiábavaló perlekedésbe. Míg élt a férje, Gaki vidámabb és kezelhetőbb volt, de mióta nem volt velük, a fiú egyre jobban magába zárkózott. Nincsenek barátai, nem beszél senkivel, egyedül van.

 

  A fazekas este átsétált a Mesemondóhoz kicsit beszélgetni. Hamar előkerült egy flaska bor. Miután röviden beszámolt az útjukról, elmondta Gaki állítását is, miszerint sárkányt látott.

- Tudod barátom, azt még valahogy elhinném, bár erős fenntartással, hogy sárkányt látott, de hogy szilvát evett volna! Hát ez már túlzás! Igazán értelmes fiú, de egyre jobban elmerül a saját világába, és a végén majd nem talál ki belőle.

Felnézett a Mesemondóra, aki maga elé meredt, és úgy tűnt, annyira elgondolkozott, hogy őt nem is hallja.

- Figyelsz arra, amit most elmondtam?

- Igen... igen... csak valami eszembe jutott. Még a nagyapám mesélte, aki az ő nagyapjától hallotta. Kisgyermek voltam még... régen volt, bizony régen.

Kiszakította magát a múltbéli álmodozásból és így folytatta:

- Egyszer elmesélte nekem és a testvéreimnek a nagy háború történetét, ami valamikor réges régen tört ki az emberek és a sárkányok között. Mesélt a Szerződésről, aztán magukról a sárkánynemzetségekről is. Sokféle létezett. Mára már a legtöbb eltűnt az emberek térhódításával, és egy nap talán eltűnik az utolsó is.

Megint elgondolkodott, aztán kinézett a csillagos égre.

- Akkor hallottam valami érdekes dolgot. Van egy fajta, amelyik kedveli a hószilvát. Te is hallottál már róluk gyermekkorodban. Ők voltak népünk hűséges segítői, a jádesárkányok.

- Jádesárkány? De hiszen, akkor... akkor lehet, hogy a fiú mégsem képzelődött? Az azt is jelenthetné...

- Bármi lehetséges – vágott szavába a Mesemondó. - Változás van a levegőben. Érzem, hogy valami különös van készülőben. Érzem minden porcikámmal, és Gakinak ebben valamilyen szerepe van.

A fazekas komoly arccal bólogatott, aztán nagyot kortyolt a borából, majd megjegyezte:

- A vadász, aki elkísért minket, azt mondta, hogy a felhő a hegy fölött úgy mozgott, mintha nem is felhő lenne, habár hozzátette, talán erős szél fújt odafenn.

Némán iszogattak, aztán a vendég hamarosan távozott. A Mesemondó kiment házacskája elé és felnézett a csillagos égen hintázó Holdfiúra. A hegy fölött füst kígyózott. Hirtelen eszébe jutott valami. Besietett, majd újra felbukkant egy kis sípfélével. A szájához emelte és lágyan belefújt. Először nem hallatszott semmi, de aztán mintha szellő susogása éledt volna, ami dallamosan hullámzott egyre messzebb. Fülelve kémlelte a messzeséget. Épp indult volna vissza, mikor különös hang foszlányát hozta az esti szél. Kissé öblös, mély gurgulázás. Más ember füle tán meg se hallotta volna, vagy az este furcsa neszei közé sorolta volna, de ő elmosolyodott és aludni tért.

 

  Gaki megint furcsát álmodott. Végtelen pusztaságot látott a magasból és egy hatalmas kör alakú sátrat, körülötte rendezett ívekben kisebbeket. Lovasok közeledtek vágtatva, aztán meglátott egy lányt a nagy sátor előtt. Aranyosan csillogó sárga ruhája lobogott a szélben, hosszú haja sűrű fátyolként bomlott széjjel. Felfelé nézett, egyenesen őfeléje. A fiú felébredt, de még mindig a lány arcát látta maga előtt. Különösen szép vonásai voltak, még sosem látott hozzá hasonlót. Kissé hosszúkás, rózsásbőrű orca, nagy szemei kékek, mint a tiszta ég és a haja! A haja aranyló, mint a vadméhek fából kicsorduló sűrű méze a napfényben. Gyönyörű volt! De aztán eszébe jutott, mit tervez mára és az álom szertefoszlott. Csendben kelt, nehogy felébressze az anyját és halkan kiosont a házból. A Történetek Napján nem dolgoztak. Pihenéssel, játékkal töltötték idejüket a falubeliek. Gakinak átsuhant a fejében, hogy talán mégsem helyénvaló, amit tervez, különben miért titkolózna ennyire, de gyorsan elhessentette a gondolatot. Szilvadarabkákat akasztott zsinórokra, és sorba aggatta őket a kis öblöcske irányába. Ha ide sikerülne becsalni a nagy halat, lezárja a hálóval a visszavezető utat, aztán majd kiötli, hogyan hozza ki a vízből. Türelmesen várt a kötelet szorongatva, amivel kioldja az átjáró fölé feszített, nehezékekkel teleaggatott hálót. Nézhetnek majd a többiek, ha hazaviszi! Álmodozásából halk csobbanás riasztotta. A sima víztükrön széles hullámgyűrűk szaladtak szét. Izgatottan meregette a szemeit, hátha meglát valamit, egy uszonyt, pikkelyes hátat, de semmi! Aztán az egyik csalizsinór megrándult, majd a következő. Ugrásra készen várt. A felszín mintha kissé megemelkedett volna, s a hullámzás követte a csalikat az öböl felé. Valami hatalmas volt odalenn, ami beúszott a csapdába. Megrántotta a kötelet, a háló lehullott, s ő izgatottan hajolt a sötét víz fölé. A hullámzás elcsendesedett, a felszín lassan elsimult.

Várt, de nem történt semmi. Némi tétovázás után óvatosan belenyúlt a vízbe. Ujjai lassan tapogatózva haladtak lejjebb és lejjebb, de semmi. Lehet, hogy későn esett le a háló és még kisiklott alatta? Vagy elbújt a fenék iszapjában, akkor viszont itt ülhet egész nap, sőt. Nem maradt más hátra, mint bátran szembenézni a helyzettel és felzavarni a zsákmányt. Rövid kis kését szorongatva belecsúszott a vízbe, miközben azt remélte, hogy a hal kizárólag növényevő. Nem gondolta, hogy rögtön megtalálja. Ahogy rálépett, az állat megmoccant. Gaki gondolkodás nélkül lemerült és utánakapott, hogy megragadja. Megszorította az első lehetőséget, ami a kezébe került és nem eresztette, csak mikor az első szűk keringő után hirtelen nekilódultak, akkor kezdett gyanakodni, hogy valami talán nincs rendjén, de még most sem akarta elengedni az óriást. Ki hinne neki, ha szutykosan, üres kézzel hazamegy? Kinevetnék, vagy megint azt mondanák, hogy túl élénk a fantáziája. De most hirtelen merülni kezdtek és egyre sebesebben haladtak. Ez nem lehetett az öböl! Visszakerültek volna a tóba? Átszakította a hálót? És egyáltalán milyen mély lehet a tó? Bár annak sincs sok jelentősége, ha közben megfullad. Mikor az utolsó levegőbuborékkal a bátorsága is indulni készült, kivetődtek a vízből, és nem estek vissza. Gaki most már nem merte elengedni különös paripáját. Kinyitotta a szemét. Mintha sűrű ködben úsztak volna. Még a kezeit sem látta, azt viszont érezte, hogy alatta nem egy közönséges hal pikkelyes háta van, hanem kemény, páncélszerű kérges bőr. Az egész kaland kezdett lidércessé válni. Érezte, hogy repülnek, de hogy merre, arról fogalma sem volt. Aztán az utazás véget ért. Leszálltak és a köd oszladozni kezdett. Leszánkázott a földre és nagyot huppant. Remegő térdekkel állt fel, és megpillantotta a párából kibontakozó messzi tájat. Meleg szél csapott a nyakába, s miközben lassan megfordult, azon fohászkodott, hogy ne legyen ott semmi. De ott volt! Pontosan mögötte feküdt, zöld szemei rászegeződtek. Erősödő kocogás hallatszott.

- Nincs nálad véletlenül hószilva?

Gaki meglepetésében kitátotta a száját, s a kocogás abbamaradt. Zavarodottan rázta meg a fejét.

- Az bizony kár – fújtatott a sárkány. – Nagy kár.

A fiúban rémületes gondolat támadt. Összeszedte minden bátorságát és próbált nem reszketni.

- Nem ehetsz meg! – motyogta. – A Szerződés...

- Ah! – kapta fel a fejét a sárkány. – Egy kétlábú kölyök, aki a Szerződést emlegeti. Manapság ezt hallani ritkaságszámba megy. Honnan tudsz róla? A fajtád nagyon feledékeny, ha esküről van szó.

- Nem mindenki – emelte fel a fejét dacos büszkeséggel Gaki.

- Azt látom. Bizonyára apád tanította neked.

- Nem, a Mesemondó.

- Aha! – dünnyögött a sárkány és nagyot ásított. Éles fogai fehéren villantak és a fiú önkéntelenül hátrébblépett.

- Ha megeszel, üldözni fognak a vadászok és megölnek.

- Valóban? Ez érdekes. Az előbb még mintha egy szerződést emlegettél volna. Vagy az csak ránk vonatkozik? Nektek nem kell betartani?

Szúrósan nézett a zavart fiúra, aztán közelhajolt hozzá. Gaki megérinthette volna, ha meri, de nem merte.

- Senki sem tudná meg – mormolta a sárkány. – Senki, és nem keresnének, mert azt hinnék, hogy a tóba fulladtál. Senkinek sem jutna eszébe, hogy egy fajtámbeli jár a környéken.

- De, de... – dadogott egyre erősödő vacogással a fiú. – Elmondtam nekik, hogy minap láttalak a hegyen.

- Szóval te voltál az! És? Elhitte valaki?

- Nem – vallotta be Gaki.

- Gondoltam. Ti kétlábúak csak azt hiszitek el, amit láttok, amit megfoghattok. Különös népség vagytok, és mégis... úgy tűnik, túlélitek a sárkányokat. De nem ma! – egyenesedett fel. – Reggeliznem kell!

A fiú újabb lépéssel hátrált és megbotlott a sárkány hosszú farkában.

- A félelemtől, vagy az éhségtől csattognak a fogaid? – hallatszott gurgulázva, aztán: - Megyek halászni! Ha van kedved, elkísérhetsz, velem talán több sikerrel jársz. Egyébként van neved emberkölyök?

- Ga... Gaki.

- Engem Inazumának hívnak. Nos, velem tartasz?

Alig múlt el a félelem, máris itt volt a kíváncsiság. Gaki kissé bizonytalanul, de ébredező izgatottsággal bólintott.

- Ha a hátamra ülsz, mindjárt ott vagyunk – és lehajolt, hogy a fiú felmászhasson rá.

- Kapaszkodj erősen! – ágaskodott fel és széttárta a szárnyait. A köd újra sűrűsödni kezdett, s ahogy elrugaszkodtak, fellegként borította be őket. A nagy tóhoz tartottak. A faluból a férfiak idejártak hetente egyszer halászni, de ma mindenki otthon maradt. Volt egy aprócska sziget a közepén, oda szálltak le. A fiú sajnálta, hogy nincs nála a horgászfelszerelése, de hamarosan elfelejtette, mert mielőtt a sárkány a vízbemerült, annyit mondott, hogy figyeljen. Lágyan hullámzott a felszín, aztán közeledő, széles buboréksáv kezdte forralni a vizet. Váratlanul egy megtermett hal ugrott ki és vergődve zuhant a homokba. Újabbak követték. Gaki a sekély vízbe rohant és a visszamenekülni próbálókat kidobálta a szárazra. Hamarosan jókora kupac legkülönfélébb hal tátogott a lábánál. Aztán felbukkant a sárkány és elégedetten szemlélte a gazdag zsákmányt.

- Ügyes voltál! – dicsérte meg a fiút, és egyetlen falásra bekapott egy jókora sügért. - Ebből még neked is jut bőven.

Miután éhét csillapította, újra lemerült és hamarosan hosszú, erős szálú tengeri füvekkel tért vissza.

- Ezekre felfűzheted őket.

Néhány óra múlva a sötét vizű tónál szálltak le. A fiú hitetlenkedve szemlélte a kis öblöt.

- Nem értem, hogy fértél el benne. Ha tudom, hogy sárkányt fogok, ugyan nem mentem volna a vízbe!

- Dehogynem! – nevetett a megtermett jószág. – Kíváncsi természeted van, de hogy ki fogott meg kit, azt úgy tűnik, másképp látjuk. Egyébként meg elég kicsire össze tudok tekeredni, ha észrevétlen akarok maradni, de nem kényelmes, hidd el! Ja, majdnem elfelejtettem megkérdezni! Te hívtál tegnap este?

- Hívni? Hogyan? Nem!

- Hm. Ezek szerint még valaki tud rólam. Akkor talán ideje továbbállnom. Nem szeretem a feltűnést.

- Találkozunk még?

- Nem tudom, nem hiszem. Ma van Újhold, sötét lesz az éjszaka. A legjobb alkalom lelépni.

- Kár – sajnálkozott Gaki. – Jó lett volna, ha itt maradsz.

- Hm. Ezt se mondták még nekem, igaz nem sok emberrel beszélgettem életemben.

- Akkor maradj!

- Nem lehet. Az emberek általában félnek a magamfajtától, ezért el akarnak pusztítani, én pedig nem akarok embert ölni!

- Megmondom nekik, hogy a barátom vagy!

- Barátod? Barátod... hm. Ez... ez különös... kedves... különösen kedvesen különös. De nem! Ma éjjel indulok! Vigyázz magadra emberkölyök! – azzal köddé vált.

- Inazuma – mormolta a fiú, miközben a távolodó gomolygást nézte, aztán a vállára kapta a halfűzért. – Ezt senki sem hinné el nekem! – sóhajtott és hazaindult.

Anyja hitetlenkedve nézte a súlyos zsákmányt.

- Ezt mind te fogtad? – kérdezte némi kételkedéssel. – Egyedül?

- Hát persze! Ki más! – jelentette ki pökhendien Gaki.

- Fiam, fiam – csóválta fejét az asszony –, remélem, nem derül ki, hogy valamelyik halász csapdáját kifosztották!

- Én fogtam őket! – horkantott bosszúsan a fiú, mire az anyja átfutott segítségért a pucoláshoz. Hamarosan mindenki tudott Gaki pihenőnapi nagy fogásáról. Néhány öreg a fejét ingatta, de senki sem szólt.

- Igazán várhattál volna egy napot – suttogta Pillécske, aki átjött kíváncsiskodni –, akkor nem tűnt volna fel senkinek.

- Hát pontosan ezért nem vártam! – fakadt ki a fiú.

- Miért kell neked folyton feltűnősködni! Örökösen megszeged a szabályokat!

- Mert csak akadályoznak abban, hogy azt tegyek, amit szeretnék!

- Ha mindenki azt csinálná, amit akar, hamar vége lenne a békességnek!

- Ugyan már! Miért akkora bűn, hogy ma mentem ki? Inkább az zavarja őket, hogy több halat fogtam, mint a legjobbak együtt!

- Öntelt vagy – jelentette ki a kislány. – Ha ennyire ügyes vagy, mehetnél velük együtt és megtaníthatnád őket is.

- Azt már nem! Mikor én kértem, hogy a hálókészítő tanítson meg az elszakíthatatlan háló csomózására, csak kinevetett. Aztán mikor egy halásztól a tökéletes csali titkát szerettem volna megtudni, azt mondta, hogy azt ki kell érdemelni. Akkor én minek osszam meg a titkomat?

- Nem bízol senkiben – nézte komolyan Pillécske. – Azt hiszed, nem becsülnek téged.

- Miért, nem így van? Mióta apám meghalt, csak magamra számíthatok.

- Ezt nem mondhatod komolyan! Édesanyád mindig melletted állt, te voltál, aki eltávolodtál tőle! Te vagy, aki nem akarsz senkitől semmit, mert túl büszke vagy!

- Fene okos lettél! Honnan ismersz ennyire? Fogalmad sincs, milyen vagyok valójában, mit érzek legbelül!

- Mert bezárkózol! Mindenkit kizársz a kis világodból. És tudod mit? – toppantott. - Tudom, milyen vagy! Iszonyúan szomorú és magányos! – azzal sarkon fordult és elrohant.

A fiú meghökkenve bámult utána, de szavai még sokáig égtek a fülében. Egészen belül, lefelé a szívéig.

Énekszó csendült. A közösségi ház előtti téren már sokan összegyűltek, és miközben a nők a közös ebédet készítették, a gyerekek énekeltek. Néhány férfi dobokat hozott és hamarosan a vidámság hangjai szálltak szerte, de a fiú idegennek érezte. Egy fatörzshöz simulva leste a vigadozókat. Szíve egyik fele odahúzta, de a másik fele dacosan ellenállt. Senki sem dicsérte meg a zsákmányát, noha a halászok legtöbbször jóval kevesebbel tértek haza a tóról. Pedig nem is magának hozta, hanem a közösbe, mindenkinek, mégis... Nem szereti őt itt senki. Az apja volt az egyetlen, aki megértette. Megígérte, hogy megtanítja a halászat csínjára bínjára és csónakot készíteni, de nem tudta valóra váltani az ígéretét. Lassan a törzs mögé húzódott és felnézett a lombjára. Ifjú kőris volt, bordás kérge a hátába nyomódott. Kár, hogy nem látták a sárkánnyal repülni! Így csak hazugnak neveznék, ha elmesélné.

- Min gondolkozol fiam? Mi foglalkoztat ennyire?

A váratlanul felbukkanó Mesemondó hangjára összerezdült

- Se... semmi, mester.

- Ha ennyire elmélyülsz a semmiben, akkor az igazán érdekes lehet. Gyere! – indult el egy tavaszi köntösében pompázó, terebélyes kékharang fa alatt álló pad felé. Ifjú tanítványa vonakodva követte. Csendben üldögéltek egy ideig, aztán:

- Szép edényt kaptam minap fazekas barátomtól. Azt mondta, te díszítetted.

- Igen.

- Nagyon érdekes a minta. Honnan jött az ötlet?

- Nem tudom, csak úgy kialakult.

- Értem – aztán csak úgy mellékesen megjegyezte. – Tudod, néha én is látok álmokat.

A fiú felkapta a fejét.

- Néha különösek az álmaim – folytatta az öreg. – Nem olyan átlagos képek. Néha nagyon valóságosnak tűnnek, mintha valóban ott lennék.

Gaki a napfény felé nyújtózkodó fűszálakra meredt, de közben feszülten figyelt.

- Mikor egyszer régen, még gyermekkoromban elmeséltem apámnak, azt mondta, hogy a másik oldalon járok.

- Másik oldalon?

- Igen. Olyasmi talán, mint mikor belenézel egy tó nyugodt tükrébe. Amit első pillantásra látsz, az a tükröződő világunk, de ha nem csak a szemeddel figyelsz, megláthatsz egy másik világot. Azt hallottam, többször voltál már a kis tónál. A falusiak félnek tőle, te mégis odamész. Elárulod, miért?

- Nyugodt hely – felelt kurtán a fiú.

- Értem – bólintott jelentőségteljesen a Mesemondó, aztán témát változtatott. – Hallottam a mai halászzsákmányodról.

Gaki hallgatott.

- Különös halak is voltak a fogásban. Olyanok, amik csak a tó fenekén élnek.

A fiú visszafojtotta a lélegzetét. Erre nem gondolt!

- Nem kell elárulnod, hogy sikerült őket kifognod. Lehet, hogy tévedtem veled kapcsolatban, de az is lehet – nézett Gakira, aki tágra nyílt szemekkel bámult vissza rá –, az is lehet, hogy... Nem fejezte be. Felállt.

- Gyere! Kísérj el a térre, ám előtte szeretnélek megkérni valamire.

A Közösségi Ház mögé tartottak. Ott volt egy kényelmes kis lakrésze. A fiú megállt a bejárat előtt és várt. Az ajtó résnyire nyitva maradt, és ő nem tudta megállni, belesett. Még sosem járt a Mesemondónál. A félhomályban nem látott semmit, ezért közelebb hajolt, ám ekkor kinyílt az ajtó.

- Hoppá! – torpant meg az öreg. – Majdnem fellöktelek. Szeretnél bejönni hozzám?

- Nem, nem! – tiltakozott hevesen a fiú.

- Azt hittem pedig. De ha nem akarsz... – azzal becsukta az ajtót. – Tudod, mi ez?

Szétnyitott tenyerén egy hosszúkás kis fahenger feküdt.

- Netán egy síp?

- Az. Egy különleges síp.

Gaki kérdőn nézte, ő meg elmosolyodott.

- Megkérlek valamire, amit valószínű, nem fogsz érteni, de majd később megérted. Ma este ülj az első sorban! Addig őrizd meg ezt és ne használd, csak őrizd meg! Most pedig menjünk, kezdek éhes lenni!

Mikor az anyja észrevette, magához intette, hogy segítsen az ételosztásban. Ami megmaradt, azt egy méretes asztalra tették, ahonnan bárki vehetett, ha még akart. Egész délután szólt a zene, a férfiak doboltak, a lányok énekeltek, vagy a fiatal férfiakkal flörtöltek, a gyerekek futkostak, vagy éppen hallgatózni próbáltak az idősebbeknél. Néhány fiú közeledett Gakihoz.

- Mi van öcsém! – állt meg előtte egy nagyra nőtt kamasz. Hasonló korúak lehettek. – Dagi szerint sárkányt láttál.

- Dagi éppen nagyon rosszul volt – jegyezte meg hűvösen a fiú. – Bizonyára lázálma volt.

- Lehet – guggolt le a nagyhangú siheder. – Azért nekem elmondanád, ugye?

- Aztán miért, Kiri?

- Jó vadászat lenne!

Gaki gúnyos mosollyal rántott egyet a vállán és nem szólt.

- Egyedül fogtad a halakat?

- Egyedül.

- Szerintem meg hazudsz. Biztosan loptad őket.

- Nem loptam! – ugrott fel Gaki dühösen.

- Akkor legközelebb el is vihetsz magaddal.

- Egyedül horgászok.

- Aha! Hát persze! Szóval mégis loptad.

A fiú arca elvörösödött. A legszívesebben arcul ütötte volna a gúnyolódót, de meglátta anyját közeledni. Erre a kötekedők is jobbnak látták odébbállni, neki meg újra segítenie kellett. Mikor szürkülni kezdett, nekiállt fát gyűjteni az esti tábortűzhöz, utána pedig elkezdte leteríteni a gyékényeket a hallgatóságnak. Vajon ma miről mesél a Mesemondó? Gaki szerette a történeteit. Szépek voltak, sokszor hősiesek és tanulságosak. Ő maga is szívesen álmodozott, mert a képzeletében az lehetett, aki akart és oda repült, ahová akart. Eszébe jutott az öreg megjegyzése az álmokról. Talán elmondhatta volna neki az álmait, de nem mondta, és bevallhatta volna, hogy igenis kíváncsi volt az otthonára, de azt sem mondta, pedig talán megengedte volna, hogy bekukkantson hozzá, és beszélgethettek volna az álmok jelentőségéről, hogy megértse. De lehet, hogy kioktatta volna, mint a többiek. Felnézett az égre. Sötétkékjében feltűnt egy aprócska villódzó csillag. Holdfiú már elfedte arcát és elbújt a Holdház árnyékába, hogy átadja helyét a holnap ébredő Holdleánynak Komótosan rakosgatta a fűszőnyegeket és most az sem zavarta, hogy egyedül csinálja. Hamarosan Pillécske bukkant fel és szótlanul rakodni kezdett ő is. Még be sem fejeztek egy sort, az máris megtelt gyerekekkel.

- Micsoda szemtelenség! – zúgolódott a kislány. – Egész nap nem segítettek, most meg elfoglalják a legjobb helyeket!

Mire végezték, már csak hátul a szélén maradt hely. Valaki meggyújtotta a felhalmozott fát és pár perc múlva vígan ropogott a tűz, aztán nemsokára megjelent a Mesemondó és kényelmesen elhelyezkedett karosszékében. Körbenézett a hallgatóságon, majd még egyszer, mintha keresne valakit.

- Gaki! Kérlek, gyere ide hozzám! És te is Pillécske!

A két gyerek zavartan kászálódott fel az emelvényre.

- Kedves barátaim! Gondolom, senki figyelmét nem kerülte el, hogy ennek a két fiatalnak köszönhetjük esténk kényelmét. Jutalmul, ma itt ülhetnek mellettem.

A fiú kevésbé volt elragadtatva az ötlettől, de nem mert tiltakozni. Előkerült két ülőpárna.

- Nos – fordult körbe az öreg, miután kis védencei elhelyezkedtek –, sok minden történt Telihold óta. Furcsa dolgok, és úgy vélem, eljött az idő! Ma a Mesélőről fogok nektek beszélni. Gondolom, legtöbben hallottatok már róluk, főleg az idősebbek, de valódi Mesélőt nem ismerhetett egyikünk sem, mert 700 évvel ezelőtt halt meg az utolsó. Azóta nem született Mesélőnk. A gyerekek ezt most bizonyára nem egészen értik, hiszen én szoktam nektek mesélni, ezért hamarosan el fogom mondani a különbséget, és azt is miért tűntek el a sárkányok, de most bocsássatok meg, amiért újra kicsit eltérnék a témától, ám valamiről úgy érzem, előtte még beszélnünk kell! Gaki! Megvan még a síp?

A fiú meglepődve húzta elő az ingje alól és levette a nyakából.

- Ne, ne, tartsd csak magadnál! Kérlek, fújj bele! Gyengén, ne erősen!

Gaki a szájához emelte és finoman belelehelt. Nem történt semmi, csak várakozó pillantások szegeződtek rá. Halk kuncogás hallatszott a gyerekek sorából.

- Próbáld még egyszer!

Becsukta a szemét és újra belefújt. Mintha szellő susogott volna, aztán távolodni kezdett. Nevetés hangzott elölről, de az öregek közül páran feszülten figyelték a Mesemondót.

- Jól van fiam. Ülj vissza a helyedre!

Gaki most már nagyon utálta, hogy itt kell lennie mindenki szeme előtt. Dühös szégyennel hallgatta társai gúnyos kacarászását.

- Néhányan nehezményezték, hogy ez a fiatalember ma, megszegve az íratlan szabályt, halászni ment. Nagyszerű zsákmánnyal tért vissza, ezzel is hozzájárulva közösségünk élelmezéséhez. Köszönöm fiam! Bizony, lepipáltad a legtapasztaltabb halászokat is. Remélem, megosztod velünk sikered történetét, hogy tanulhassunk belőle!

A fiú arca vörösödni kezdett, az öreg pedig elnézett felette a távoli hegy felé, ami felől sötét gomolygás közeledett gyors tempóban.

- Ezenkívül szeretném most megköszönni, hogy pár napja gyógyszert hoztál egy beteg társadnak. Mivel különleges eseményről van szó, kérlek, oszd meg velünk ezt a kalandod is!

Gaki úgy érezte, megállíthatatlanul közeleg a pillanat, amikor felugrik és elrohan, és az sem érdekelte volna, hogy evvel talán megsérti a Mesemondót, aki zavartalanul folytatta:

- Nos, ha hihetünk kis barátunknak, akkor évszázadok óta először érkezett a szomszédságunkba egy sárkány, merthogy láttál egyet, igaz?

A fiú felnézett rá. Szemeiben ijedtség, csalódottság és harag tükröződött, de az öreg derűsen mosolygott rá. A hallgatóság már nem fogta vissza magát. Egyre erősödő nevetés hallatszott. Gaki Pillécske szomorú arcára pillantott, aztán a többiekre. Néhány fiú a térdét csapkodta jókedvében, a felnőttek elnézően kuncogtak, anyja lehajtotta a fejét. Nem bírta tovább, felugrott és felkiáltott:

- Igen! Láttam! Láttam a hegyen és igen, tegnap nem egyedül halásztam!

Ezt a kötekedő fiúnak intézte, aki most abbahagyta a nevetést.

- Ő segített! Ő hajtotta ki a halakat a mélyből! A sárkány!

Néma csend lett, ám a következő pillanatban eszeveszett visítozástól harsogott a tér.

Gaki a düh könnyein át nézte őket, aztán a Mesemondóhoz fordult.

- Miért tett nevetségessé? Miért?

- Nem tettelek – mondta halkan. – Én hiszek neked.

- Akkor miért gúnyolódik rajtam mindenki?

- Csak egy kis türelmedet kérem még!

- Nem! Elegem van!

Felnézett az égre. Ott gomolygott felettük a sötét felhő.

- Vigyél magaddal! – kiabált felfelé torkaszakadtából. – Kérlek Inazuma, vigyél magaddal! Veled akarok menni!

Mintha olajat öntött volna a tűzre, úgy éledt fel a hahotázás, de nem sokáig. Hirtelen sűrű köd ereszkedett föléjük, amiben nem láttak az orrukig sem. Öblös morgás hallatszott, aztán a pára oszlani kezdett. A többség tanácstalanul nézett ide-oda, az öregek jelentőségteljesen bólogattak, a Mesemondó meg még mindig az eget kémlelte, a gyorsan távolodó gomolygás mögül feltűnő csillagokat. Ijedt hangocska szakította félbe merengését.

- Mester, mi volt ez? És hol van Gaki?

- Azt gondolom – mosolygott Pillécskére –, útra kelt.

..........

 

https://moly.hu/konyvek/tabi-kazu-meselok-konyve

http://shop.shirokuma.hu/shirokuma/tabi-kazu-mes%C3%A9l%C5%91k-k%C3%B6nyve