Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Találkozás - Téli bambusz részlet

I

  Valami puhán megcsiklandozta az orrát. Kinyitotta a szemét. Apró, fehér pelyhek szállingóztak ráérősen, aztán eltűntek a mozdulatlan víztükör mögött. Átnézett a szomszéd medencébe. Az öreg szeme csukva volt. A táj fokozatosan mesebeli formát öltött. A fák csupasz ágait összekapaszkodó hópihék öltöztették melengető hóprémbe.

Az asszony tekintete most összetalálkozott az apró kerek szemek pillantásával. Egymást nézték, aztán a majom újra elbóbiskolt. A kis csapat nyugodtan élvezte a meleg fürdőt, csak pár kölyök bámészkodott kíváncsian, mikor kiszállt a gőzölgő vízből és magára kapta vastag köntösét.

Ahogy a sofőrje meglátta, azonnal kiugrott és nyitotta is az ajtót.

- Asszonyom, nem lenne jobb, ha majd megvárna a kocsiban?

- Köszönöm Komugi, de tudja, hogy a festéket mindig magam vásárolom.

- Igen asszonyom.

A városkában egyetlen üzlet volt, ahol a legkülönbözőbb ecseteket, festékeket, vásznakat megkapta.

- Jó napot Mikadzuki-san! – üdvözölte a belépőt egy mosolygó, hasonló korú nő. –  Örülök, hogy újra itt van! Látom, a forrásnál volt.

- Igen Tegami-san. Kellemes kikapcsolódás. Mióta nyugdíjaztam magam, több idő jut a pihenésre. Néhány dologra lenne szükségem, itt a lista. Körülnézek, amíg összekeresi nekem.

A festőállványokat nézegette. Az övé már régi volt, kopott és a képtartó kicsit billegett, de sosem vett újat, nem tudott megválni tőle, a szívéhez nőtt. Nézelődés közben észrevett néhány falnak támasztott deszkalapot. Közelebbről is szemügyre akarta venni őket. A felületek simára csiszolva, a szélek megmunkálatlanok, többféle fából. Az erezetet nézte, ami különös mintát rajzolt a sárgás árnyalatú lapokra.

- Ezeket mennyiért adja? – kérdezte a boltost.

- Oh, azokat Hikari mester hagyta itt mintának, ha valaki festékes, vagy ecsetnek való dobozkát szeretne készíttetni.

- Megvenném őket. Kár lenne szétvágni. Mit kér értük?

- Azt én nem tudom. Mint mondtam, nem az enyémek.

- Van telefonja Hikari mesternek?

 

Az erdő szélén egy gondozott ház előtt állt meg az autó. Az udvaron néhány faragott farönk nyújtózkodott. A bejárati ajtó csukva volt, kalapálás zaja hallatszott hátulról. Mély ugatás és a kopácsolás abbamaradt. Csönd lett. Megtermett, fehér szőrű kutya bukkant elő a ház mögül, mögötte egy idős férfi.

- Jó napot! – hajolt meg az asszony. – Bocsásson meg, hogy hívatlanul betoppantam, de mivel nincs meg a telefonszáma, nem láttam más lehetőséget.

Az öreg lerakta a fakockát, amit a kezében tartott.

- Mit akar tőlem?

Az asszony nem vett tudomást a barátságtalan felhangról.

- Megmunkált felületű fatáblákra lenne szükségem, tud segíteni?

- Sok a munkám, most nincs időm bútorokra.

- Nem bútorhoz, festéshez. Festeni akarok rájuk.

- Festeni – dünnyögte a férfi. – Ha le akarja festeni, akkor egyszerűbb lenne kész lapokat venni valamelyik szakáruházban.

- Hikari mester, én nem tönkretenni akarom a fát, hanem vele együtt valami újat létrehozni.

Az öreg leplezetlenül fürkészte az asszonyt, aztán megenyhülve biccentett.

- Talán tudok segíteni. Jöjjön!

Hátraindult és a nő követte. Szorosan a nyomukban csendesen bandukolt a kutya. Jókora műhely nyílt a hosszú hátsó kertre, amit szürke sziklák határoltak.

- Van itt néhány maradék. Nézzen körül, hátha talál olyant, ami megfelel az elképzelésének.

Az egyik falat terebélyes állványzat fedte. 3-5 méter hosszú deszkák száradtak rajta. Néhány kisebb tábla támaszkodott az oldalának. Az asszony felemelt egyet és szemügyre vette. Világos alapon halvány karamellszínű, oldalt ívesen összefutó sűrű erezettel.

- Ferdén vágom, akkor lesz ilyen a mintázat. Egyébként ez juhar.

- Nagyon szép – bólogatott a nő és felvett egy kisebbet.

- Vörösfenyő, nagyon szép az erezete. Lassan nőtt, ezért olyan sűrű.

- Hikari mester – nézett fel az asszony. – Ezt a kettőt szívesen megvenném. Kipróbálnám, mire jutok velük. Mennyiért adja?

- Hm. Igazán sok mindent nem tudnék kezdeni velük, de talán megegyezhetünk. Ha megmutatja a kész képeket, akkor vigye őket! A többit majd meglátjuk. Ne vágjam egyenesre a szélét?

 

A pár nap gyorsan eltelt és újra otthon volt. A ház csendes volt, néha talán túlságosan is. Felrakta a juhartáblát a festőállványra, majd főzött egy teát. Leült a kedvenc karosszékébe. A finom erezetet nézegette. A hullámzó ívekbe záruló sötétebb és világosabb részek lassan átalakultak belső szemei előtt.

 

Két héttel később hivatalos ügyben járt Akitában és a visszaúton meglátogatta egy ismerősét Senbokuban. Későre járt, mire visszaindult a kocsihoz. Komugi pár utcával arrébb parkolt. Néhány sötét mellékutcán kellett keresztülmennie, de Mizu már régen nem félt a sötétben. Ha eljön az ideje, teljesen mindegy hol van éppen. Az út felénél tartott, mikor kiabálást hallott az egyik mellékutca felől. Megállt. Néhány siheder rugdalt egy földönfekvőt, aki kétségbeesetten próbált valamit a testével megvédeni.

- Baromarcú! Megdöglenél azért a kis korcsért? – lökött rajta az egyik. – Ha neked véged, úgyis a miénk lesz!

- Szemét! – sziszegte a fiú, miközben igyekezett a lábakat távoltartani magától.

- Hülye kis seggfej! Akkor nesze! – puffant az újabb rúgás.

- Hé fiúk! Nem szégyellitek magatokat? Ennyien egy ellen?

- He? Ez meg ki a fene? – fordultak az érkező felé. – Mi van mama, friss húst keresel?

- Látom a jó modor is ismeretlen tifelétek, nem csak a bátorság.

- Mi van nyanya? Mit prédikálsz itt? – kiáltott rá egy másik és elindult az asszony felé. – Van pénzed?

- Egy jó tanácsom mindenképpen. Menj inkább haza, holnap iskola.

- Mi van? Mintha az anyámat hallanám!

- Jobb lenne, ha néha meghallanád azt is, amit mond!

- Tűnés nyanya, ha nem akarsz bajt magadnak! – és újra a fekvő felé fordultak.

- Fiúk, elég volt! – szólt nyugodtan Mizu. – Van ennél hasznosabb szórakozás is.

- Valóban. És ha most azonnal nem húzol el innen, vinni fognak!

- Fenyegetést hallok?

- Kitaláltad. Baszáshoz öreg vagy, másra meg nem kellesz – indult el a nagyhangú feléje.

Mizu nem mozdult, csak a kezét figyelte, és mikor emelte, akkor kapta el a csuklóját, és a sokszor begyakorolt mozdulat működött, mint a karikacsapás. A nagy puffanást hangos nyögés követte.

- Vén kurva! – jajdult fel a póruljárt támadó. – Mire vártok még? Verjétek agyon!

- Egy lépést se tovább! – harsant. – Aki hozzá mer érni, azt én verem agyon!

Komugi állt stabil terpeszben a sikátor bejáratánál.

- Tűnés! – adta ki a bandavezér a parancsot a visszavonulásra, és hamarosan csönd lett.

- Köszönöm – hajolt meg Mizu kedves mosollyal a férfi felé.

- Könyörgök Mizu-san, máskor szóljon, hogy jöjjek ön elé. Ha a kocsiban ültem volna, nem hallom meg a zajt.

- Igaza van barátom, de ez a fiatalember most nagyobb segítségre szorul – és lehajolt a fiúhoz.

- Megsérültél?

- Kutya bajom, csak kifújom magam! Hagyjon békén!

- Rendben. Ha felállsz magadtól és látom, hogy jól vagy, már itt sem vagyunk.

A fiú morogva támaszkodott fel, de fájdalmasan felnyögött. Az asszony intett a sofőrnek, aki lehajolt és végigtapogatta a gerincét.

- Hé, mit nyúlkál? Buzi maga?

- Csak azt nézi, nincs-e valahol törésed.

- Nem ártana megröntgenezni – vélte a férfi, de a fiú hevesen tiltakozni kezdett, majd mikor Komugi felkapta, hogy a kocsiba tegye, könyörgőre fogta.

- Kérem, hagyjanak itt! Ha bevisznek a kórházba, visszakerülök az otthonba, onnan úgyis újra megszököm.

- Nem hagyhatunk az utcán – jelentette ki az asszony – de útközben elmondhatod, miért nem akarsz visszakerülni.

- Kérem, ne hagyja itt Gombócot!

Mikor a sofőr felemelte a fiút, egy világos kis kupac maradt a földön. Aprócska kutyakölyök mozdulatlan teste. Talán egy hónapos lehetett, de már nem élt. Mizu felemelte a kis jószágot, és berakta a csomagtartóban egy papírdobozba.

 

- Bordatörés – közölte az ügyeletes orvos. - A veséjét centikkel hibázták el és jókora zúzódások. Nem súlyosak, de ágyban kell maradnia egy darabig! Ön a hozzátartozója?

- Nem, az utcán találtuk.

- Akkor értesítenem kell a hatóságot, ők majd intézkednek. Még fiatalkorú.

- Várjon kérem! Bár még nem ismerjük egymást személyesen, de tudja, ki vagyok. Mindketten tudjuk, mit jelent, ha a hatóság veszi át az ügyet. Én felelősséget vállalok a fiúért. Ha kétségei lennének, kérem hívja fel Satsuyama főorvost, igazolni fog engem. Én majd elintézem a hivatalos dolgokat, ígérem!

 

Egy óra múlva takaros és nagy ház előtt álltak meg. Komugi felvitte a fiút egy világos emeleti szobába, és az ágyra fektette. Hamarosan megjelent az asszony lavórral és törülközővel.

- Na, azt már nem! – tiltakozott hevesen a fiú. – Nem vetkőzöm!

- Dehogynem! Felelősséget vállaltam érted, úgyhogy viselkedj rendesen! De ha zavar, szólok Komugi-sannak. Láttam az igazolványodban, hogy Yukinak hívnak. Engem Mikadzukinak, de hívhatsz Mizunak.

- Mizu... jó név.

- A tiéd is nagyon kedves. Hó. Én a víz, te meg a hó. Nos, akkor ideje ezt a havat felolvasztani! Le a cuccokkal! Rájuk fér már a mosás, akárcsak rád.

A póló maradt utoljára, és úgy tűnt, Yuki nehezen válik meg tőle.

- Fura egy kölyök vagy – jegyezte meg Mizu. – Mindenki a gatyáját hagyta volna utoljára, te azt vetted le először. Disznó tetkód van?

- Nem – felelt halkan a fiú és hagyta, hogy a nő lehúzza róla.

A mellkasa át volt kötözve, de a váll, meg a lapocka felső része szabadon maradt. Mizu elszörnyedve nézte a rettenetes heget. Óvatosan törölte le, bár már sok éve történhetett. Ráadott a szótlan fiúra egy yukatát, aztán lement a mosókonyhába.

 

Másnap reggelivel a tálcán lépett be a szobába, de az ágy üres volt. Csalódottan fordult meg, és Yukival találta szembe magát.

- Hát te meg minek mászkálsz? Feküdnöd kellene!

- Ja, meg pisálnom – közölte flegmán. - Az ágyba mégsem akartam.

- Ez rendes tőled. Szereted az újévi mocsit?

- Ja, de újév még messze van.

- Nem itt nálam! Nálam újév napját kivéve mindennap ehetsz.

- Annyira azért nem szeretem.

- Akkor mit szeretsz? Halat? Zöldséget? Tésztát?

- Gombát.

- Azonkívül?

- Gombát.

- Oh! Akkor te vagy a második ismerősöm, aki a gombát gombával szereti. Nagyszerű! Így legalább nem kell többfélét főznöm, ha meghívom vendégségbe.

- Ki az?

- Egy nagyon kedves barátom, Take-san.

- Take?...

- Take-san!

- Take-san. Ő meg bambusz.

- Igen. Egyenes, erős és szereti a vizet.

- Akkor miért nem veszi el feleségül?

Mizu szeme elkerekedett, aztán nagyot kacagott.

- Ezt majd megkérdezheted tőle személyesen, ha hétvégén velünk ebédel. De most – komolyodott el – néhány dolgot szeretnék elmondani magamról, valamint néhány dolgot szeretnék megtudni rólad, ha el akarom intézni, hogy egyelőre nálam maradhass. Persze csak, ha te is akarod.

A hosszú beszélgetés után Yuki elszunyókált. Halk neszre riadt.

- Nem akartalak felébreszteni – mosolygott rá kedvesen az asszony. – Hoztam neked valamit. Azt mondtad, szeretsz rajzolni. Gondoltam, örülsz ezeknek – és egy lapos papírdobozt tett az ágy melletti szekrénykére, aztán kiment.

Egy rajztömb volt benne, és egy hosszú tok tele színes és fekete ceruzákkal, meg rajzszénnel. Ez nem olyan volt, mint az eddigi ócska füzetei, meg ócska ceruzái, amiket a barkácsáruházakban adtak ingyen a jegyzeteléshez.

Ezalatt Mizu nekiállt a zöldségpucolásnak. Komugit elküldte a prefektúrára Yuki ügyében. Mióta betöltötte a 60-at, már nem vett magához több gyereket, de sokszor hiányzott a nyüzsgés. Azelőtt 4-5 gyerek lakott nála rendszeresen, többnyire utcakölykök, vagy apátlan-anyátlan árvák. Az utolsók egy éve repültek ki. Leérettségiztek, többségük egyetemet végzett, vagy járta még. Egyik korai védence a prefektúrán dolgozott, helyesebben évek óta ő vezette a hivatalt és nem felejtette el Mizut. És ez a segítség, akárcsak kórházi kapcsolata, bizony sokszor jól jött, ha problémája támadt a hatósággal, vagy a gyámhivatallal. A másik nagy támogatás egy bankszámla volt, amit névtelen adakozók nyitottak neki, hogy segítsék a Fészek fenntartásában. Mikor a ház kiürült, megszüntette a bankszámlát, ám valaki újat nyitott, de ő nem nyúlt a pénzhez, ami szépen gyűlt. Halk nesz zökkentette ki a merengéséből.

- Mizu-san. Köszönöm az ajándékot.

Yuki toporgott az ajtóban, kezében szorongatta a rajztömböt. Nyegleségének nyoma veszett.

-  Szívesen kedvesem – mosolygott rá az asszony. – Avval tudod megköszönni, ha rajzolsz is bele. De most indíts vissza lefeküdni!

- Nem maradhatnék inkább itt? Segítenék.

-  Hát jól van, nem bánom, de ha fáradt vagy, azonnal ágyba mész, megígéred?

 

Mire a hét elszállt, mindketten úgy érezték, mintha már évek óta ismernék egymást. A fiú igyekezett segíteni, amiben tudott, délutánonként meg beült rajzolni az asszonyhoz, aki festegetett.

- Szép lett a tenger – jegyezte meg Yuki. – Milyen különös az erezet, mintha valódi hullámok lennének.

- Engem is ez fogott meg. Nézd csak! – mutatott egy szabálytalan sötét foltra. – Neked mi jut erről az eszedbe?

A fiú mereven nézte a foltocskát. A közepe felé kicsit világosabbnak tűnt, és ahogy bámulta, mintha lassan kiemelkedett volna a lapból.

- Olyan, mint egy sziget, vagy szikla.

- Én is ugyanezt gondoltam – mosolyodott el Mizu.

 

 

 

(TabiKazu: Téli bambusz részlet)

yuichi-azuma-nonomiya-arashiyama.jpg