Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tükörcserepek

Nekem is sokszor nehéz volt elfogadnom, hogy néha érthetetlen, megalázó, vagy fájó dolgok történnek az életünkben, és hiába próbálunk elszaladni előlük, mégis utolérnek minket. A legjobb, amit tehetünk, megállni és szembenézni velük. Akkor megértjük...

Egyik nap az udvart kellett kitakarítanom egy vad vihar után. Szürkefelhődunnás, zuhogó esős nap volt. A ruhám percek alatt csuromvizes lett, meg hűvös is volt, de a munkát el kellett végeznem, egyedül. Ezt a feladatot osztotta ma rám az elöljáró. Tanítóm kijött egy esernyővel a kezében, és megállt mellettem. Egy darabig némán sikatoltam a hideg, lucskos követ, aztán nem bírtam tovább. Kifakadtam, hogy miért nem lehet várni addig, míg az eső eláll és utána folytatni. Az ágak és levelek nem szaladnak el. Aztán mikor megkérdeztem, hogy netán most evvel büntetnek, amiért többször elégedetlenkedtem, elmosolyodott.
- Úgy érzed?
Elbizonytalanodva bólogattam, erre ő felnevetett.
- Ha büntetésnek érzed, akkor bizonyára az is! De vajon miért akarod magad megbüntetni, mert más biztosan nem akar?
Újabb leckét sejtettem kérdése alapján, de még nem jöttem rá, mit próbál megértetni velem.
- Mi a baj? – kérdezte elnézően. – Miért zsörtölődsz megint?
- A többiek bent vannak a melegben, szárazon, én meg idekinn bőrig ázok a hidegben. Ágakat húzok, kupacolok, meg a lépcsőt suvickolom. Miért nem ér rá holnap? A tárolóban van elég víz.
- Valóban – nézett rám tanítóm. – Szóval úgy érzed, feleslegesen kínzod magad, hiszen senkit sem zavar a moha a lépcsőn és a törött ágak az udvarban, mert hiszen senki sem jön ki az udvarra ebben az időben?
- Igen mester – bólintottam.
- Hm. Talán igazad van – vizsgálgatta az öreg, simára koptatott sötétszürke lépcsőfokokat. A szélén vékony moharéteg zöldellt és szivacsként szívta magába a kövér esőcseppeket.
- Egyszer egy tanítóm mondta – fordult hozzám. – Mielőtt visszatérünk egy újabb életbe, megállunk egy hatalmas tükör előtt és szembenézünk önmagunkkal. A tükör a kapu ebbe a világba, de valódi énünket látjuk, mielőtt átlépünk rajta. Az átkelés darabokra töri a tükröt és mi itt rekedünk, de a cserépdarabok itt vannak szétszóródva. Ha össze tudjuk rakni újra, meglátjuk valódi önmagunkat és visszatérhetünk.
- De hol vannak a darabok?
- Elrejtve temérdek feladatba, élethelyzetbe. Mint egy rejtvény, egy kirakós játék – nevetett. – Ha megoldasz egy helyzetet az életedben, megélsz valamit és tapasztalatokat gyűjtesz, közben pedig észrevétlenül gyűlnek az üvegcserepek. Nagy feladat nagyobb darab, kis feladat kisebb, de minden megoldott feladat egy cserép. Ha nem csinálsz semmit, vagy feladod, nem kapsz semmit. Aztán egyszer, mikor megtaláltad az utolsó kis szilánkot, a tükör ismét éppé válik és te belenézhetsz. Rájössz, hogy ki vagy és dönthetsz, most már tudatosan.
Az eső mintha erősítést kapott volna, úgy kezdett ömleni.
- Ideje bemennem, ha nem akarok én is elázni – jegyezte meg a mesterem. – Egyébként nem azt mondta az elöljáró, hogy most rögtön állj neki, hanem hogy estig végezd el a munkát! Te döntöttél így!
- Ha nem csinálom most, nem tudom befejezni estig – dadogtam, ő meg mosolyogva bólintott.
- Így igaz. De senki sem fog haragudni rád, ha felfüggeszted ebben az ítéletidőben.
Ránéztem. A szeme derűsen csillogott az esőfüggöny mögül, ami az én arcomon patakokban folyt lefelé.
- Köszönöm mester! – hajoltam meg előtte és visszatérdeltem, hogy folytassam a mohakaparást. Így vizesen könnyebben lejött, s hamarosan tisztán fénylettek a gránitszürke kövek. És annyi lehullott ág sem volt, mint gondoltam.
Jóleső érzéssel bújtam a meleg takaró alá, és elégedetten gondoltam a tükörcserépre, amit ma gyűjtöttem.
Hajnalban végre elállt az eső. Váratlan vendég érkezett. Egy idős, magas rangú pap jött látogatóba. Senki sem számított rá. Elégedetten bólogatott a tisztára sepert udvar láttán, miközben az előöljáróhoz kísérték. Mikor a lépcsőhöz ért, akkor nyilallt belém, hogy páran már megcsúsztak rajta nyirkos időben, ezért is kellett megtisztítani. Ha nem teszem meg tegnap, ki tudja?...
Rámeredtem az öreg, botladozó lábakra, aztán elkaptam mesterem mosolygó pillantását. Tudta, hogy megértettem a leckét! Az élet gyengéden próbál tanítani. Ha hagyjuk, könnyebben megy, ha ellenállunk, saját magunkat gátoljuk meg abban a fejlődésben, amit mi magunk választottunk.
És ha mindent megtanultunk?
Akkor új csodák következnek!
 

daniel_eggert_wasser_schatten_licht.jpg

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Budapest

(Csapó Csaba, 2012.10.07 21:16)

Miért van az, hogy mi ezt tudjuk, és mégis aggódunk, ha úgy érezzük, nem ismertünk fel egy pofont, és nem tanultunk belőle?

Miért van az, hogy mások egész életükben folyvást kapják a pofonokat, és sosem tanulnak belőlük, még 50 év múlva is ugyanazokat a hibákat követik el?

Mit tudunk tenni értük? Ha én is elmondom ezeknek, érteni fogják egyáltalán?

Re: Budapest

(Kazu, 2012.10.09 09:20)

De Csaba, hiszen mi sem értettük meg rögtön, kellett egy kis (sok) idő, tapasztalatok és odafigyelés magunkra is, merthogy a valódi odafigyelés önmagunkra nem ugyanaz, mint a hiúság és társai. Csak bízni lehet abban, hogy valamikor kigyullad egy kis lámpa a fejekben és szívekben, és lészen világosság! Erővel semmi sem működik, mert avval szembe láthatatlan páncélt növesztenek az emberek, amiről minden lepattan, hiába vezérli jószándék. Egy, azt hiszem bibliai hasonlat jut erről az eszembe, mikor a földműves vetni megy. Szétszórja a magokat, és némelyek jó földbe hullanak, és kihajtanak, mások azonban terméketlen, köves talajra esnek, és nem maradnak meg, vagy ki sem csíráznak. Ilyenek vagyunk mi emberek is. Evvel mi nem tudunk mit kezdeni, ehhez nincs hatalmunk, és nem is dolgunk, de a továbbadás, ahogy mondtad, az igen! És pontosan ezt kell tennünk, akkor is, ha csak egyetlen ember érti meg. De hidd el, sokkal többen vannak, mégha ez jelenleg nem annyira nyilvánvaló.

Re: Budapest

(Kazu, 2012.10.09 09:27)

Egy fontos dolgot kifelejtettem. Hogy mi miért is aggódunk? Mi már érezzük az élet, a létezésünk tétjét. Nem tudjuk, de érezzük, hogy sokkal nagyobb dolgok vannak a láthatatlanon és időn túl, mint amit képesek vagyunk elképzelni, és érezzük a felelősséget. Nem akarunk hibázni, mert minden következménnyel jár. Mi is tanulunk, csak mást. A legnagyobb mesterek is tanulnak, amíg itt vannak közöttünk, csak más "osztályba" járnak ők, és másba mi. Ha már nem aggódunk az miatt, ami miatt nem kell aggódni, talán mi is feljebb léphetünk. Majd kiderül.
"Csodás idők jönnek!..." (Ilithion)