Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ugyan mi a normális? - Hajnalcsillag részlet (TABU)

...Hosszú bambuszkerítéssel határolt birtokhoz értek. A félrehúzódó kapu mögött nagy ház tűnt fel. Egyenesen az oldalában megnyíló garázsba hajtottak.
Yasuhara szótlanul követte Kenichit és tágas nappaliba érkeztek. Az ülőgarnitúráról pompás kilátás nyílt a kert kis szikláira, a kerti bonsaiokra. Játékos napfény csillantotta meg néha a tavacska víztükrét.
- Nagyon szép otthona van – nézett fel Yasuhara tálcával érkező vendéglátójára.
2 sör, két kis pohár és egy üveg szaké volt rajta.
- A sör szomjúság ellen, a szaké meg a korlátok ellen.
- Nem igazán vagyok szomjas – mormolta a vendége, mire ő elmosolyodott.
- Helyes! Én sem! – és teletöltötte a poharakat.
Szótlanul üldögéltek, aztán Kenichi megkérdezte:
- Nagyon nehéz volt?
Yasuhara felsóhajtott.
- Még mindig az! – és kezét a lábprotézisre fektette. – Néha úgy érzem, mintha még itt lenne és akkor újra rá kell ébrednem, hogy sohasem lesz már itt. Annyira megalázó!
- Megalázó? Miért?
- Nekem mindig sokat számított a külső megjelenés, a szépség, a tökéletes test. Furcsa fintora a sorsnak, hogy éppen velem teszi ezt.
- Láb nélkül is ragyogóan el lehet boldogulni, ha minden más megvan.
- Könnyen beszél. Mennyi idős? 45-46 lehet? Az így is látszik, hogy remek kondícióban van, és bocsássa meg, hogy tapintatlanul kimondom, de a házát elnézve anyagiakban sem szűkölködik. Biztosan nem kell attól tartania, hogy egyedül marad.
- Ön sincs egyedül. Van egy gyönyörű kislánya, sikeres fia, tüneményes édesanyja. Ez talán semmi?
Yasuhara szemében keserűség villant.
- Nem érdemlem meg őket! Nem vagyok méltó a nagylelkűségükre! Én már csak teher vagyok! Ha Mai-chan nem lenne...
- Ember! Mi ez a határtalan önsajnálat? Ha apátlan-anyátlan árva lenne, aki csontsoványan, a leukémiától legyengülten ideje fennmaradó részét ágyban tölti, naponta folyton rosszul van és bármelyik pillanatban meghalhat, akkor talán éreznék sajnálatot! De ön ezekhez a szerencsétlenekhez képest a világ legboldogabb embere kéne, hogy legyen! Láttam ilyen gyerekeket és nem siránkoztak! Hálásak voltak minden percért!
Yasuhara nem nézett rá, a poharat forgatta ujjai között, aztán felhajtotta az italt.
- Miért hozott ide?
Kenichi újra töltött.
- Nem szeretek egyedül inni.
Újabb hallgatás után.
- Az ön fia megmentette az életemet és képtelen voltam megköszönni rendesen.
- Még bepótolhatja.
A vendég felnézett.
- Magát nem zavarja, hogy a fia...
Kenichi mereven nézte, ő zavartan folytatta.
- Hogy ő és az én fiam...
Kérdő tekintet.
- Hogy ők ketten... nem normális férfiak?
- Úgy gondolja?
- Két férfi együtt nem lehet az!
- Hm. Ez a kérdés bennem is felmerült. Én is sokat gondolkoztam rajta.
Komoly arccal nézett vendége szemébe, aztán hirtelen felállt.
- Tudja mit? Mutatnék valamit, de meg kell ígérnie, hogy végignézi, és egy szót sem szól közben!
- Mi lenne az?
- Egy film. Magam készítettem. Csupán egy amatőr próbálkozás, de remélem érdekesnek fogja találni. Kíváncsi vagyok a véleményére. Nos, áll az alku?
- Rendben – sóhajtott beletörődve Yasuhara. Házigazdája kikeresett egy DVD-t, aztán bekapcsolta a készüléket.
Kellemes gondtalanságot sugalló zenével kezdődött. Tavaszi virágpompa, andalgó fiatal szerelmespárok, kacagó gyerekek nevető szüleikkel, derűsen mosolygó idős emberek más és más kultúrákból. Aztán ismert arcok jelentek meg. Világhírű művészek, politikusok, egyházi személyek elegáns öltönyökben, csodaszép ruhakölteményekben díjátadáson, jótékonysági rendezvényeken, boldog családdal, örökbefogadott gyerekekkel a harmadik világból. Aztán változott a zene, változott a ritmus. Komor lett és fenyegető. Öregedő művésznő egyre fiatalabb fiúkkal, pocakos, vén színészlegenda fiatalkorú leánykával, mintacsaládapa politikus szexbotrányai, egyházfik pedofil és homoszexuális bűntettei fiatalkorúak ellen. Szitárzene enyhítette a feszültséget. Erotikus szoborcsoportok művészi tökéllyel ábrázolt szeretkezési jelenetei, majd felcsendült a buja Carmina Burana megszakítva az izgalmas álmodozást és antik római, görög orgiák képei úsztak elő, ahol mindenki tobzódott mindenkivel, majd értékes japán metszetek korhatáros, néha perverz jelenetei tűntek fel. A művészeti alkotások sorát ókori színes mozaikok és középkori rajzok követték, ahol emberek üzekedtek démonokkal, állatokkal.
Yasuhara Kenichire pillantott. „Mit akar evvel a filmmel?” - de ő mereven figyelte a képernyőt.
Aztán csend lett. Békés erdő, őszi színekben és a puha avartakaróban piros cipő. Mellette a tarka lombágyon egy fiatal lány meggyalázott holtteste. Újabb képek vágódtak eléjük, mint egy-egy rettenetes arculcsapás. Halott kisfiú egy elhagyatott építkezésen, megcsonkított csecsemő, megfojtott prostituált, megnyomorított, megcsonkított fekete nő, férfiasságától megfosztott férfi. Yasuhara gyomra összeszorult, torka fájdalmasan kezdett összeszűkülni. Hipnotikusan meredt az iszonyat képeire.
Újabb rövid csend, majd köves, homokos vidék. Távolban kékesszürke hegyvonulat. Kisebb nagyobb szikladarabok hevertek a sárgás talajon. Egy véres kar tűnt elő. Lassan kúszott feljebb a tekintet a rongybabaként heverő összetört, megkövezett testre. Aztán két lány egymás kezét fogva nevetve a tengerparton. A következő képen egymás mellett fekszenek. Az egyik tágranyílt szemekkel néz a semmibe, homloka közepén kis sebhely.
Yasuhara keze remegni kezdett.
Akasztófa baljós, szikár sziluettje. A háttérben egy Rolls Royce. Ragyogó motorháztetején napfény csillan, vagy talán vaku. Két vékony, élettelen test lóg egymás mellett. Két ázsiai fiú. Talán húsz évesek lehettek. Egy rájukmutató kéz nyúlik be a képbe előreszegezett mutatóujjal. Talán egy kíváncsi nézelődőé. Talán ott volt akkor is, mikor kivégezték őket.
Yasuhara arcán könnyek csorogtak végig. A kamera lassan az akasztófa előtt ácsorgó nézelődőkre irányult... az arcokra, melyek mind-mind mást tükröztek. Kíváncsiságot... döbbenetet... ijedtek... nevetőek...
Nem bírta tovább. Kezeibe temette az arcát és felzokogott. Kenichi megállította a filmet és lekapcsolta a készüléket.
A Yoshikawa birtokig egyetlen szó sem hangzott el. Mikor megálltak a feljáró előtt Yasuhara Kenichire nézett.
- Köszönöm – mondta halkan.
A férfi derűs nyugalommal szemlélte, aztán a kezét nyújtotta.
 
Yasuhara lassan ment a házba. Megállt a gyerekszoba előtt. Halk szuszogást hallott. Mai édesdeden aludt ágyacskájában. Bement a szobájába és leült az ablak mellé. Még elevenen kavarogtak benne a képek és a megjegyzése:
„Nem normális!”
A fia egy intelligens, sikeres fiatalember, Keisuke-kun az orvosira jár. Segítőkész, kedves, udvarias és Mai rajong érte, márpedig a gyerekek ösztönösen megérzik, kiben bízhatnak. Van olyan ország, ahol kivégeznék őket csak azért, mert szeretik egymást! Soha nem szembesült evvel a dologgal ilyen mélységben. Gondolkodás nélkül megbélyegezte a saját fiát, elfordult tőle, néha undorodott, de megcsonkítani... megölni... kivégezni! Elborzadt a gondolatától is. Nincs ember, akinek ehhez joga lenne, aki elítélhetné őket! Hiszen nem bántanak senkit, nem botránkoztatnak meg senkit, magánéletük zárt ajtók mögött zajlik. Ugyan mi a normális? Azok után a képek után mi nevezhető normálisnak? Hírességek, akik egyre betegesebb perverziójukat a nyilvánosság előtt élik ki és még tapsolnak és fizetnek is nekik ezért? Vagy talán Tora, miután kerülőúton megtudta, hogy a család visszafogadta, egész éjjel ébrentartotta, hogy visszaszerezze még féllábúan is, csakhogy megszabaduljon unalmas, öreg férjétől? Vagy ő, aki a pénzért elárulta a fiát. A pénzért, apja vagyonáért. Ez talán normális? Akkor meg volt győződve, hogy az.
Mikor eladósodott és észrevette felesége elhidegülését, még csak a tehetetlen düh kezdett ébredezni a hálátlanság felé, aztán mikor a nő elhagyta őket, egyre jobban kétségbeesett. Minden összeomlott, amiről azt hitte jól van. Új érzés volt az áhított apaság és a velejáró felelősség. Ezt a gyereket szívből akarta, és Tora árulása után rettegnie kellett, nehogy a kislányt elvegyék tőle. Először volt képes valakiért önszántából áldozatot hozni, és a legalantasabb munkát is elvállalta, hogy eltarthassa Mait. Észre sem vette, mennyire megváltozott. Már nem fekete-fehérben látta a világot, egyre több színárnyalat jelent meg, közöttük a tisztelet a fia és az anyja iránt.
A fekete égre meredt. A Hold egy felhőcske mögé bújt és ragyogó ezüstfehér kontúrt festett köréje.
Kazuki! Miért volt képtelen őt szeretni? Ennyire nem tudta neki megbocsátani, hogy nem szerelemből született? Őt okolta a sikertelenségéért? Ennyire önző volt a saját fiához, hogy a halálát kívánta, becsapta, megtagadta? És ezek után pont ő hozta haza és még ő kért bocsánatot tőle! Hatalmas pofon a sorstól. Szeretetteljesen fájdalmas, és Yasuhara úgy érezte, nála hitványabb ember nem létezik a Földön. Halk kopogásra kapta fel a fejét.
- Láttam, hogy ég még a villany – nézett be Amaya-san. – Bejöhetek kicsit, vagy aludni szeretnél?
- Gyere anya!
Az asszony odaült vele szembe. Csendesen figyelte a fiát. Megváltozott. A chibai kórházban egy megtört férfit látott, aki már alig emlékeztetett egykoron magabiztos, gőgös fiára. És most... gondok véstek néhány ráncot a homlokára, a szája szegletébe, de ez a férfi megtanulta a leckét. A tekintete árulja el. Látni benne a mélységes fájdalmat, a megbánást, bánatot, de ott csillan valami...
- Minden rendbejön – mondta halkan. – Csak hagyd megtörténni a dolgokat.
A fia szomorúan nézett fel.
- Miért nem beszélsz? Miért nem mondod ki, amire gondolsz? Sohasem tetted. Gyerekként sem. Miért hagyod, hogy belülről felemésszen? – és kezeibe vette a férfi kezeit, ő meg tenyerébe zárta a törékeny ujjakat.
- Mindig azt hittem, - kezdte halkan - hogy a fiamat jobban szereted nálam. Ő jó gyerek volt, én meg... én örökösen csak szégyent hoztam a családra, de akkor is úgy éreztem, hogy igazságtalan az élet. Nem beszéltem róla soha, és ez a düh egyre csak nőtt bennem és benneteket okoltalak érte. Téged, apát, a fiamat, a feleségemet.
Felsóhajtott.
- Jóvá lehet mindazt tenni, amit elkövettem ellenetek? Elég rá egy élet?
- Saját magad ellen követted el, de megtanultad a leckét, és most itt vagy és ez a fontos. És ahogy mondtam, támogatni foglak.
Egy pillanatra elhallgatott.
- Fiam, még valamit szeretnék neked mondani! Soha ne felejtsd el a múltat, amit magad mögött hagytál, de nincs miért továbbra is lehajtott fejjel járnod! Megfizettél a döntéseidért és megtanultad saját kezedbe venni a sorsodat, és talán pontosan ez a nehéz út vezet téged abba az irányba, ahol megtalálod az igazi életfeladatodat.
- Köszönöm anya – suttogta a férfi. Felemelte összezárt kezeit, ujjai kibomlottak és megcsókolta anyja kezét.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

mo

(ii, 2013.10.21 16:45)

bocsi a kérdésért, de te amúgy meleg vagy, vagy homokospárti? Ettől még tetszik pár írásod, csak felmerült bennem, merthogy csak pasikról írsz.

Re: mo

(Kazu, 2013.10.27 16:50)

Kedves ii,
meleg vagyok, egészen pontosan 36,5 fok. Ha hidegebb lennék, valószínűleg halott lennék.
Egyébként nem csak fiúkról írok, de abban igazad van, hogy az oldalamon tényleg sok fiús történet van. Én azt gondolom, hogy nem feltétlenül határozza meg a szexuális beállítottság valaki érdeklődését, de persze vannak esetek, amikor igen, ám ez az élet minden más területére is igaz.
Ha tetszik valamelyik írásom, örülök neki, és ez a lényeg.

Hungary

(Anonymus, 2013.06.14 14:27)

Nekem nagyon tetszik!

Sopron

(Zora, 2013.01.21 15:40)

Úgy látom, a két részt összevontad egybe, ami jó ötlet volt, meg átírtad az elejét, kösz, így érthetőbb, legalábbis nekem. Jó lehet a könyv, erről a témáról nem sokat lehet olvasni ebbe a vaskalapos országban. Pedig hírességeink nagy része érintett!!! Azért miért nem mennek ki az utcára tüntetni, hogy a melegeket ne végezzék ki egyes országokba? Vagy ők nem számitanak, csak egyéb emberfajták?

Re: Sopron

(Kazu, 2013.01.21 20:32)

Kedves Zora! Sajnos, nem csak ebben az országban vannak komoly előítéletek, más, magukat liberálisnak tartó országokban is. Azonban jól látod, hogy míg más etnikumok, kisebbségek, vallások kisebb, de inkább nagyobb mértékben teret kapnak emberjogi vitákban, szimpatizáns megmozdulásokban, politikai fórumokon, a homoszexualitás az a "bűn", amiről még beszélni sem szabad nyilvánosan, de a leggyakoribb, hogy egyszerűen nem vesznek a létezéséről tudomást. De attól, hogy a strucc a homokba dugja a fejét, a világ még létezik. Az egy más dolog, hogy a feltűnősködés nem éppen a legjobb reklám, de ezt döntse el mindenki maga. Toleranciával többet lehetne elérni, mint előítéletekkel. És ez nem ártana a könyvkiadóknál sem! Egy irodalmi mű értékét és színvonalát nem az határozza meg, hogy a témája meleg, vagy az alkotó, hanem a mondanivaló és annak a megjelenítése. Vajon a művészetek széles színpadán hány meleg művész ad elő, alkot? Ők a szerencsésebbek... De miért kell a szerencsére számítani, a tehetség már nem elég? Ma már nem, és ez elkeserítő. Bekapcsolod a tévét, felcsapsz egy éppen aktuális botrányos sikerkönyvet és megérted, miről beszélek. Azért van egy örömhírem! Sokan vannak, akik ragaszkodnak a színvonalashoz, a tartalmashoz és ez jó!