Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Yuichi - Jáde részlet

2012.11.07

 

 Yuichi

 

 
- Tokióba költözünk!
A fiú bejelentését dermedt csend fogadta, aztán a kislány felsírt, mellette ülő öccse dacos komorságba burkolózott.
- Higgyétek el, nem akarok elmenni – mentegetőzött a fiú – de mennem kell! Apa jobb munkát kapott. De írni fogok, meglátogatlak ha nagyobb leszek, ígérem! Yuichi! – nézett a kisfiúra – vigyázz helyettem is a nővéredre!
A gyerek nem szólt semmit, csak szemrehányó pillantással bámult a fiúra.
Másnap elutaztak. Hiába nézett még egyszer reménykedve körbe, nem látta többet a barátait.
- Yoshiko – suttogta halkan és gyorsan letörölte arcáról a könnyeket.
 Tokió egészen más volt! Rengeteg ember, hatalmas házak, zaj és rossz levegő.
Apja egy elektronikai multicégnél kapott állást középvezetői pozícióban, ő pedig itt folytatta az iskolát és a kungfut és hamarosan aikidózni kezdett mellette. Egy darabig küldözgette a leveleket és Yoshiko néha vissza is írt, de aztán egyre ritkábban jöttek a válaszok, végül teljesen elmaradtak. Gyorsan teltek az évek és beíratkozott az egyetemre, ám mielőtt megkezdődött volna, visszautazott Senbokuba. Megígérte nekik, hogy visszamegy meglátogatni őket. Ám a kis ház helyén modern bevásárlóközpont állt. Döbbenten kereste a megszokott épületeket, arcokat, de eltűntek. Az a néhány család, akik akkor itt éltek, többségükben elköltöztek más városokba. Ennél többet nem tudott senki. Csalódottan tért vissza és hamarosan nem maradt ideje a fejét törni, mert megkezdődött a tanulás. Nem sok barátja volt, ideje sem a sport miatt.           
Versenyszerűen aikidózott és az élvonalba küzdötte magát. Szabadidejében kiment egy erdőbe, vagy valahová távolabb a nyüzsgéstől és ott gyakorolt. Egy alkalommal, mikor a szokott erdei ösvényen futott, kiáltást hallott. Megállt. Valaki segítségért kiabált. Nem gondolkozott sokat, nekiiramodott. Hárman kergettek egy fiút, aki kétségbeesetten próbált egérutat nyerni, de bekerítették, és durván ütni kezdték.
- Hé! – kiáltott rájuk, mire azok abbahagyták egy pillanatra a verést, de mikor látták, hogy csak egymagában van, folytatták.
- Elég volt! – kiabált rájuk és gyorsan közeledett hozzájuk.
- Tűnj el, vagy te is kaphatsz! – sziszegte az egyik dühösen.
- Ti tűnjetek el! – állt meg előttük.
A fiú a földön feküdt, nem látta az arcát.
- Köszönd magadnak! – ugrott neki az egyik, de csak egyetlen gyors mozdulat és egy közeli fa törzsén landolt fájdalmasan.
- Ha ti is kértek, nem bánom! – kiáltott harciasan a másik kettőre, akik inkább felrángatták nyögdécselő társukat és eltűntek.
- Elmentek – jegyezte meg halkan, mire a fiú felült és ránézett.
- Yuichi! – nyögte döbbenten.
- Takeru! – lepődött meg a másik.
Pár percig meglepetten meredtek egymásra, aztán Takeru törte meg a csendet.
- Mit csinálsz itt? Kik voltak ezek? A nővéred is itt van?
- Takeru – ismételte a fiú gépiesen a nevét. – Milyen furcsa, ismerős helyzet.
Mikor gyerekek voltak, akkor is hasonló helyzetből mentette ki, és a találkozásból szoros, testvéri barátság lett.
- Voltam odahaza – mesélte Takeru – nem találtam a házatokat.
- Útban volt – jegyezte meg keserűen Yuichi. – Ideköltöztünk egy éve.
- Anyátok hogy van?
- Betegeskedik.
- És Yoshiko? – kérdezte halkan Takeru.
- Beiratkozott az egyetemre.
- Valóban? – lepődött meg a fiú. – Akkor nagy rá az esély, hogy összefutok vele, de jó lenne egyébként is találkoznunk!
- Talán – mormolta Yuichi. – Mennem kell!
- Összejöhetnénk! – vetette fel Takeru – Annyi beszélnivalónk lenne!
- Talán – nézett rá komoran a fiú. Hirtelen sarkon fordult és eltűnt a fák között.
Takeru értetlenül nézett utána.
Néhány eseménytelen nap után éppen az edzésről jött kifelé.
- Takeru-kun!
Földbe gyökerezett a lába. 12 év telt el, de megismerte a hangját.
- Yoshiko – suttogta és lassan megfordult.
Csodaszép, mandulavágású fekete szemek, hullámos, válligérő kékesfekete haj, karcsú alak észtveszejtő domborulatokkal.
- Takeru! – nézett rá ragyogó szemmel a lány. – Tényleg te vagy az?
- Yoshiko – nyögte a fiú. – Gyönyörű lettél.
- Te sem panaszkodhatsz – pirult el a lány. – Istenem, de régen láttalak! Gyere! – fogta meg a kezét – van egy kis időd beszélgetni?
Volt egy kis park az egyetem területén, ott ültek le egy padra.
- Annyira örülök neked! – sóhajtott a lány. – Nagyon hiányoztál!
- Ti is nekem – mondta halkan a fiú. – Nem válaszoltatok a leveleimre.
- Sok minden történt azóta, hogy útjaink elváltak és nem minden jó és szép. Yuichi nem tudta megbocsátani, hogy elhagytál minket. Te voltál a bátyja, felnézett rád és mikor elmentél, úgy érezte, te is cserbenhagytad, mint apa, mikor elment.
- De hiszen nem volt választásom! – jajdult fel a fiú.
- Én tudom – nézte a lány – de ő… képtelen volt elfogadni a tényt... máig sem.
Takeru pillantása elidőzött a lány arcán.
- És te hogy vagy? – kérdezte.
- Megvagyok. Anya beteg… nagyon beteg – mondta szomorúan. – Az egyetemet Yuichi fizeti. Ragaszkodott hozzá, hogy tanuljak, de… - állt meg egy pillanatra – nem tudom, honnan veszi a pénzt, és ez aggaszt.
Takeru úgy döntött, hogy inkább nem szól az incidensről.
- Naponta eljár, állítólag dolgozik, sokszor este is. Talán igaz.
- Ne aggódj miatta – próbálta bíztatni a fiú és a lány arca felderült.
- Talán te megint jó hatással leszel rá.
- Talán – bólintott a fiú. – Hazakísérhetlek?
- Nem lettünk gazdagabbak – jegyezte meg szomorkásan a lány.
- Szerinted ez számít? – nézte a fiú. – Szeretnélek hazakísérni és nem csak ma.
- Hát persze! – mosolyodott el Yoshiko.
A peremkerület felé tartottak. Egy kis háznál álltak meg. Az látszott, hogy igyekeznek rendben tartani, de hiányzott a férfikéz. Yoshiko megállt.
- Mondtam, hogy nem lettünk gazdagabbak – sütötte le a szemét szégyenkezve.
- Ennyire elfelejtettél? – kérdezte szemrehányóan Takeru. – Ez engem sohasem érdekelt!
- Bejössz anyát üdvözölni? Biztosan örülne neked… de… ne ijedj meg, nem néz ki túl jól!
Félhomály volt odabenn. Lehúzták a cipőiket és beléptek a nappaliba.
- Anya, én vagyok, Yoshiko és kedves vendéget hoztam, Takerut! Emlékszel még rá?
- Hát persze! Tsushima Takeru-kun! – hallatszott a sarokból. Egy kényelmes, széles karosszékben ült. - Ne haragudj fiam, de már nem vagyok a régi, nehezemre esik a mozgás!
- Semmi baj Miyaguchi-sama – hajolt meg a fiú. – Igazán jól néz ki még mindig. Nagyon örülök, hogy látom!
- Hogy megnőttél! Szép fiatalember lett belőled.
Ott ragadt és sokáig beszélgettek a régi szép időkről.
 Ezután naponta találkoztak Yoshikóval az egyetemen és sokat sétáltak utána is a parkban, csak Yuichi nem bukkant fel. Aztán egy nap Yoshiko nem jött el a szokott helyre, a telefonját kikapcsolta és a fiú aggódni kezdett. Némi tétovázás után autóba ült és a lányékhoz hajtott. Bekopogott, de semmi válasz. Lassan lenyomta a kilincset, az ajtó kinyílt és ő belépett. Nem látott semmi mozgást, de halk szipogás ütötte meg a fülét.
- Yoshiko? – nézett a hang irányába.
Egy pillanatra néma csönd lett, aztán a lány zokogva szaladt hozzá és a nyakába borult.
- Anya meghalt!
A fiú nem tudott megszólalni, csak ölelte őt sokáig. Mikor valamennyire megnyugodott, leültek egymás mellé, de már nem engedte el.
- Mikor történt? – kérdezte halkan.
- Reggel – szipogott a lány. – Rosszul lett, elvesztette az eszméletét és már nem tért magához.
- Hol van az öcséd?
- Elrohant, miután anya meghalt.
- Egyedül hagyott? – döbbent meg a fiú.
- Tudod, mennyire fél a halottaktól – vette védelmébe a testvérét a lány.
- Miért nem hívtál fel?
- Nem akartalak zavarni.
- Yoshiko! – szorította magához – mindig számíthattál rám, nem bízol bennem?
- De igen – sírt fel a lány.
- Most mi lesz veletek? – kérdezte kis idő múlva.
- Nem tudom, de dolgoznom kell.
Takeru fejében egymást kergették a gondolatok.
- Ne siesd el a döntést! A temetés után beszéljünk még erről! Segítek mindenben, amiben tudok.
Éppen búcsúzott, mikor drága limuzin állt meg a ház előtt. Yuichi szállt ki egy elegáns férfi kíséretében és Takerunak feltűnt, milyen bizalmasan beszélnek egymással. Őt csak kurtán üdvözölte a fiú, aztán bemutatta az ismeretlennek a nővérét és bementek a házba.
Takeru edzésre sietett, de nem volt túl jó formában, egyfolytában Yoshikóra gondolt, meg arra az idegen férfira. Ki volt? Mi köze Yuichihoz és mit keresett náluk? Egy jókora pofon térítette magához.
- Takeru-kun – szólt rá az edzője. – Nem mutatsz jó példát! Ha itt vagy, legyen itt a szíved is, ne csak a tested!
Mikor másnap hazavitte a lányt, a ház előtt állt a fekete limuzin.
- Ne állj meg, kérlek! – szólalt meg Yoshiko és a fiú továbbhajtott. Egy kis erdőnél állapodtak meg a város szélén. Takeru a lányra nézett.
- Mi a baj?
- Nem tudom – remegett meg a hangja – de nem kedvelem azt az embert, Yuichi erőlteti. Szerinte megbízható.
 A temetés után Takeru edzésről jött kifelé és meglepődve látta, hogy Yuichi várja odakinn. Örömmel üdvözölte, de a fiú hamar elvette a jó kedvét.
- Rövid leszek! – kezdte. – Hagyd békén a nővéremet! Olyan férje lesz, aki mellett soha többet nem kell nélkülöznie, sem szerénykednie. Mindene meglesz, amire csak vágyik! Remélem, megértettél!
Takeru döbbenten bámult utána. Másnap nem várta a lány és nem is látta egész nap. A harmadik napon nem bírta tovább, kiautózott a kis házig. Nem messze parkolt. A limuzin ott állt a ház előtt. A fiú, bár nem tudta mire, feszülten várt. Hamarosan kinyílt az ajtó és hárman léptek ki. Az idegen, Yuichi hajlongva és Yoshiko sápadtan. Az idegen nyájas mosollyal köszönt el és elhajtott, Yuichi meg lelkesen magyarázott a nővérének, aztán felugrott a mopedjére és elrobogott. Takeru éppen ki akart szállni, mikor felbukkant a limuzin. Lassan közeledett, megállt a ház előtt és a férfi kiszállt. Körülnézett és elindult a ház felé. A fiú csak azt látta, hogy az ajtó nyílik, és ő azonnal bemegy. Nem értette, de a szíve elszorult. A moped jött sebesen és az utcán állt meg. Úgy látszik, Yuichi elfelejtett valamit. Mikor észrevette a fekete kocsit, sietni kezdett a kerten át befelé. Ki akarta nyitni az ajtót, de az nem nyílt, erre dühösen dörömbölni kezdett. Takeruban rossz érzés kezdett feltörni. Kiugrott az autóból és futni kezdett. Yuichi tiszta erőből verte a bejárati ajtót.
- Te disznó! – kiabált. – Te rohadék! Becsaptál!
Mikor Takeru meghallotta a sikoltást, az agyára sötét felhő borult. Gondolkodás nélkül rúgta be az ajtót és berohant. Yoshiko az ágyon, az a férfi rajta és a ruhát próbálta letépni a kapálózó lányról. Takeru teljes erőből rúgott, s a férfi lerepült a földre. Nyögve tápászkodott fel. Tapasztaltabb volt, talán erősebb is, de a fiú szerelmes. Nem érzett fájdalmat, fájdalmat akart okozni és gátlástalanul rontott a férfinak, aki mindinkább védekezni kényszerült, majd egy jól sikerült rúgástól a falig csúszott és ott elterült.
- Yoshiko! – ugrott a síró lányhoz és magához ölelte.
Aztán minden felgyorsult. A lány rémülten felsikoltott, Takeru meglátta maga fölött a férfit, aki fájdalmasan feljajdult és térdre rogyott. Yuichi állt mögötte véres késsel a kezében. A férfi nehezen felállt és kibotorkált, aztán meghallották a kerekek süvöltését, ahogy hirtelen gázt adott.
Yuichi dermedten meredt rájuk pár pillanatig, majd kinézett az ablakon.
- El kell tűnnöm innen! – mondta hidegen. – Takeru! – nézett a nővérét még mindig ölelő fiúra. – Rád bízom Yoshikót! Vigyázz rá jobban, mint én!
Összekapkodott néhány holmit és kirohant. A moped élesen felberregett, aztán halkabban és halkabban hallatszott. A lány egyre erősebben reszketett.
- Yoshiko – simogatta meg az arcát a fiú. – Elviszlek innen.
De ő csak ült remegve, nem szólt semmit. Takeru gyorsan összepakolt egy táskáravaló holmit, a karjánál fogva kirángatta a lányt és hazavitte.
Miután elszállásolta vendégszobában, egész este az apjával beszélt. Mikor Yoshiko másnap zavartan jött ki a szobából, ő már várta. Ez a nap volt az egyetlen, amikor nem ment az egyetemre.
- Itt fogsz lakni! – jelentette ki – és nem hagyod abba a tanulást!
- Nem fogadhatom el! – szipogott a lány. – Nekem nincs pénzem, az egyetem pedig nagyon drága.
- El kell fogadnod! – nézte a fiú. – Megígértem az öcsédnek, hogy vigyázok rád, és mégegyszer nem hagylak cserben. Apával már átrágtuk magunkat a témán. Dolgozhatok nála pár órát hetente és aikidooktatást vállalok. Össze fog jönni a pénz, ne aggódj!
- És mikor tanulsz? Nekem több időm van, én keresek munkát!
- Talán neked is tudna apa valamit – mosolyodott el a fiú – de őszintén szólva mindketten nagyon hálásak lennénk, ha a házimunkát átvennéd.
- Nagyon szívesen – nézte meghatottan a lány.
 Hosszú időbe telt, mire Yoshiko újra felszabadultan nevetni tudott, de ettől a naptól fogva minden megváltozott. Igazi család lettek ők hárman. A lány apát kapott, Tsushima-san pedig lányaként szerette, csak Takeru nem tudta, mikor és hogyan nyögje ki végre, hogy szerelemmel szereti. És mikor egy tavaszi este virágzó cseresznyefák alatt sétáltak, Yoshiko hirtelen megállt és a fiúra nézett.
- Takeru! – kezdte komolyan. – Most volt elég!
A fiú ijedten nézte. Mit akar? Mi volt elég?
- Sokáig kíváncsi voltam, mikor szánod végre rá magad, de már nem vagyok rá kíváncsi és elfogyott az utolsó türelmem is! – és átölelte, majd megcsókolta a meglepett fiút.
 Egy év múlva esküvőre készültek. Takeru edzés után az irodában ücsörgött és az edzésterveket írta, mikor visszaszaladt az egyik tanítványa, hogy egy férfi keresi, valamilyen Ryuu-san.
- Küldd be, aztán menj nyugodtan! – mondta a tanítványának és a jegyzete fölé hajolt. Fogalma sem volt, ki lehet az az ember, talán egyik növendékének az apja. Egy éve saját dojója volt. Az ajtó halkan becsukódott és ő felnézett.
- Yuichi! – nyögött fel. – Yuichi!
Felugrott és átölelte a fiatal férfit, aki tétovázva viszonozta az ölelést.
- Yuichi! Annyira örülök neked! Az esküvőnkre jöttél? Yoshiko nagyon boldog lesz, ha meglát. Nagyon hiányzol neki és nekem is. Mi van veled?
A férfi arca kissé felderült, de hamar elkomorodott.
- Nem – felelt. – Nem az esküvőre, de remélem, nagyon boldogok lesztek! Másért jöttem – nézett Takerura. – Búcsúzni.
- Elutazol? – csodálkozott Takeru. – Hiszen csak most érkeztél.
- 15 évvel ezelőtt – kezdett bele lassan Yuichi – gyűlölni akartalak, amikor elmentél. Tudom, nem a te döntésed volt, de engem az akkor nem érdekelt, mert úgy éreztem, az egyetlen ember, akiben bíztam, akire felnézhettem, cserben hagyott. Nem tudtalak gyűlölni, mert bátyámként szerettelek és ezért a gyengeségemért magamat gyűlöltem. Azt akartam, hogy tűnj el az életünkből, ezért nem kaptál levelet és ezért nem kapta meg Yoshiko a te leveleidet, de a sorsunk másképp rendeltetett. Újra téged küldött a segítségemre, aztán a segítségünkre. Erre már nem tehettem úgy, mintha véletlen volna! Yoshiko a legfontosabb nekem és… - nézett fel – te.
Fekete szemében egy pillanatra meleg fény gyúlt, aztán elsötétült a tekintete.
- Én magam választottam meg a sorsomat és ráléptem az útra, ami a kárhozatba vezet. Úgy döntöttem, többet senki sem taposhat rám, nem rúghat belém, ideje, hogy tőlem féljenek azok, akiktől eddig én féltem! Elértem, mégha ezért el is kellett adnom a lelkemet az ördögnek. Nem bánom! De ezt a sorsot nem akarom sem neked, sem a nővéremnek! Azt akarom, hogy boldogok legyetek! A ti utatok legyen a béke és az öröm útja, az enyém a hatalomé és a sötétségé. Ha nincs szívem, nem fájhat többé.
Elhallgatott egy pillanatra. Takeru döbbenten meredt rá.
- Amikor kilépek innen – folytatta – az én utam végérvényesen elválik a tiédtől, de megesküszöm neked utolsó tiszta eskümmel, hogy soha többet nem keresztezik egymást, akkor sem, ha ez talán a létezésembe kerülne. Ennél többet nem ígérhetek, mert lehetetlen volna megtartani. Egyetlen feltételem van. Tedd boldoggá Yoshikót, mert ha ő boldog, akkor van még egy aprócska zug az én sötét lelkemben, ahol pislákol egy kis fény.
- Yuichi – suttogta Takeru.
- Yuichi meghalt, nincs többé – nézett rá a férfi. – Ryuunak hívnak és sokan fogják rettegni ezt a nevet. Sirassátok meg Yuichit és emlékezzetek rá szeretettel, Ryuu pedig örökké tiszteletben tart téged Yuichiért! – azzal megfordult és elment.
Takeru szívéből megsiratta Yuichit, Yoshiko soha nem tudta meg, mi lett az öccsével, abban a hiszemben élt, hogy külföldre menekült.
 
 Huszonkét év telt el és egy késő nyári napon, a kora hajnali órákban megszólalt a telefon. Az egyik legkedvesebb tanítványához kellett sietnie, mert megsérült egy verekedésben. Fogta a táskáját és autóba ült. Hamarosan a belvárosba ért.
A csengetésre a fiú nyitott ajtót. Szemei alatt sötét karikák, látszott, hogy nem igazán aludhatott az éjjel.
- Kérem, bocsásson meg sensei! – szabadkozott ijedt arccal– de nagy fájdalmai vannak, és nem tudtam, kihez fordulhatnék. Kenzo nem akart orvoshoz menni.
- Mi történt? – kérdezte Takeru mester és a fiú röviden elmesélte a szörnyű estét.
- Ryuut mondtál? – nézett Kaitóra, aki nagyot bólintott.
„Ryuu!” – sóhajtott fel.
Bement a szobába és szemügyre vette Kenzo karját. Hihetetlen szerencséje volt, hogy ennyivel megúszta! És nemcsak a ficamra gondolt. Ryuu megtartotta az esküjét és ezért hálát érzett Yuichi iránt, aki talán mégsem halt meg teljesen. Ott bujkál mélyen egy koromsötét szoba sarkában egy aranylóan villódzó gyertyácska fényénél. És amíg ő él odabenn, talán egyszer… talán.
Becsukta egy pillanatra a szemét és Yuichi mosolygó arcát látta.
 

reddragon.gif

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

BP

(A., 2013.07.25 12:46)

Tetszik. Jó történet.